Jó napot kívánok! Meg tudná mondani hány óra van? – kérdezte a szelíd arcú, félhosszú, lenszőke hajú, meghatározhatatlan korú férfi. Én nagyjából harminc-negyven év közé saccoltam.
– Tíz óra múlt tíz perccel! – mondtam. Így ismerkedtem meg Lajos úrral.
Mindig tiszta, bár meglehetősen viseltes öltözékben foglalta el a helyét a téren. Kezében kis műanyag poharat tartott. Diszkrét célzás volt ez, akinek kedve volt, beledobhatott némi aprót. Sosem volt tolakodó, nem kántált semmilyen szívhez szóló szöveget, csak csendben üldögélt és halkan, udvariasan megköszönte az adományokat.
Szelíd arca, tartózkodó modora miatt rokonszenvesnek találtam és ha a nagykörúti villamoshoz igyekeztem, mindig megálltam egy-két percre és a forintok mellé néhány szót is váltottunk. Így tudtam meg a nevét is, mert zavart, hogy azt sem tudom, hogy szólítsam. Nem akartam csak úgy személytelenül bedobni pénzt a poharába.
Egy forró nyári napon, amint ott ült őrhelyén, vittem neki egy bézból sapkát. Látva ösztövér alakját, néha vittem neki szendvicset, meg valami üdítőt is. Ahogy telt az idő, lassacskán úgy éreztem, már nem vadidegenként állok meg mellette, hanem valamiféle emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ha éppen nem rohantam sehová, néhány mondatot is váltottunk, és Lajos úr mindig választékosan és csöndesen beszélt. Utólag jutott eszembe, hogy sosem panaszkodott.
Egy alkalommal némi hezitálás után, zavartan megkérdezte, nem tudnék-e néha olyan könyvet hozni neki, amit én már kiolvastam és nem kell nekem.
– Milyen könyveket szeretne Lajos úr? – kérdeztem.
– Hát, olyan romantikus regényeket szeretnék! – válaszolta és reménykedő mosollyal pillantott rám. Hazatérve nekiestem a házi könyvtárunknak és kiválogattam néhány kötetet, amiről sejtettem, hogy tetszeni fog neki.
Amikor legközelebb is a Marx téren volt dolgom, vittem a könyveket és a pénz mellé odaadtam Lajos úrnak. A forintokra rá sem pillantva, őszinte örömmel kapta kézbe a köteteket és megbeszéltük, amint kiolvasta, jön a következő adag. Lajos úr felajánlotta, hogy visszaadja a kiolvasott példányokat, de azt válaszoltam, ami igaz is volt, hogy így is alig férünk a sok könyvtől a lakásban.
Legközelebbi találkozásunkkor nem láttam a megszokott szelíd derűt Lajos úr arcán. Szorongást, aggódást olvastam ki a szeméből. Éreztem, hogy valami baj van.
– Mi történt? – kérdeztem és éreztem, ahogy átragad rám Lajos úr szorongása.
– Kórházba kell mennem. A munkásszálláson, ahol lakom, volt egy orvosi vizsgálat és a szívemmel van valami gond. A doktor úr azt mondta, alaposan ki kell vizsgálni. Jövő héten kell bemennem a kórházba.
– Miben segíthetek? – kérdeztem és arra gondoltam, nyilván némi pénzbeli támogatásra lesz szüksége. A válasza miatt a mai napig szégyenkezem.
– Nem tudom meddig leszek bent, de lehet, hogy napokig, vagy inkább hetekig. Ha esetleg több könyvet tudna hozni! Az se baj, ha nem csak romantikus regényt! A kórházban olvasgatnék, hogy ne unatkozzam!
Természetesen összeszedtünk három-négy kötetet, s az egyikbe becsúsztattunk két Bartók Bélát, biztos ami biztos alapon. Hátha váratlan kiadása támad a vizsgálatok alatt.
Teltek múltak a napok, talán már a hetek is, amikor ismét megpillantottam Lajos urat a megszokott helyén. Nyár vége felé jártunk, de azért még meglehetősen forró napokat éltünk. Odaléptem hát hozzá és örömmel kérdeztem.
– Mi újság, meggyógyult Lajos úr?
– Én nem a Lajos vagyok, hanem a testvére. Tudom, megtévesztő a hasonlóság, pedig még csak nem is vagyunk ikrek. Lajost megműtötték a szívével, de a vérkeringés elégtelensége miatt a lábával is bajlódik szegény. Mikor kiderült, hogy még jó ideig nem jöhet ki, megkért, vegyem át a helyét, mert szükségünk van a pénzre – válaszolta bánatos arccal Lajos úr testvére.
Nem akartam vájkálni a magánéletükben, de magától is elmondta, hogy együtt laknak egy munkásszálláson. Egy kisvárosból költöztek Budapestre, sosem tudtak igazán megszokni a fővárosban. Hányódtak ide-oda, munkahelyről munkahelyre. Albérletről albérletre vándoroltak és végül elegük lett a házinénikből, háziurakból, minden rendű és rangú főbérlőből. Inkább beköltöztek egy munkásszállóba. Az sem volt egy leányálom, de sikerült valahogy elintézniük, hogy egy szobába kerüljenek. A szobatársakkal viszonylag jól kijöttek, leszámítva a kisebb súrlódásokat, amik az ilyen helyen elkerülhetetlenek. Azután elkezdődtek a leépítések és ők is utcára kerültek. Szakmájuk fölött elszállt az idő, s ezért, vagy tehetetlenségből, de nem igen tudtak elhelyezkedni az egyre gyorsabban változó világban. A szállásért pedig fizetni kellett és az ennivalót sem adták ingyen.
– Nem sok választásunk maradt. Én alkalmi munkákból keresek valamennyit, de Lajos már nem akart többé főnököt maga fölé. Így került ide – foglalta össze Lajos úr testvére a sorsuk alakulását.
Reménykedtem, hogy hamarosan gyógyultan látom viszont Lajos urat. Kiválogattam néhány olyan regényt, amiről úgy gondoltam, hogy tetszeni fog neki.
De soha többé nem találkoztunk!
