A rák nem válogat: ahogyan az égi Atya „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”, valahogy úgy bánik a rosszindulatú sejtburjánzás is azzal, akire rákerül a sor. Majdnem igazságosan, de nem egészen, mert azért kirajzolódnak bizonyos mintázatok.
Országon belül is: egyes ráktípusok kifejezetten a szegények között aratnak, és nem csak azok, amelyek egyértelműen a helytelen életmódhoz vagy a rossz lakókörnyezethez köthetők, hanem azok is, amelyeket rendszeres szűréssel meg lehetne előzni. Meg persze országok között is – idevágó adat, hogy 2016-ban százezer lakosra 345 rákhalál jutott Magyarországon, ami messze a legrosszabb arány az EU-ban.
Tehát: a rák ugyan nem válogat, de válogat helyette a pénz, meg – az előbbivel összefüggésben – a politika. Esetünkben például az a hatalmi formáció, amely egyfelől tízezerszámra szerzi be a világpiacról a lélegeztetőgépeket árra, minőségre és indokoltságra való tekintet nélkül (sose kelljen kipróbálni, de tényleg: mire jó az oxigénellátást egy héten át altatásban biztosító gép, ha nincs hozzá se altatóorvos, se a beteget forgató, ápoló szakszemélyzet?), másfelől viszont a fenti statisztikákkal jellemzett onkológiai ellátásra azt mondja: jól van az úgy. Megszokták, vagy ha nem, hát majd hozzászoknak, ha egyáltalán megérik. Azaz végigállják a sort az utcán – nem csak Debrecenben –, hóban, szélben, napsütésben, hiszen úgysem tehetnek mást, és amikor az életük múlik rajta, hogy hozzájutnak-e a kezeléshez, biztosan nem akadnak fönn a körülményeken.
Tényleg nem (személyes tapasztalat), de talán mégsem helyes, ha ez az ellátórendszer logikája. Mondjuk ahelyett, hogyan lehetne a rendelkezésre álló forrásokból, beleértve a nagyrészt fölösleges lélegeztetőgépekre költött százmilliárdokat is, a legtöbb életet megmenteni.