Türelmetlenül várták a cégek és a dolgozók tavasszal, lépjen végre a kormány, mentse meg a bajba került munkahelyeket. Sokáig kellett várniuk. Az uniós és régiós társállamok szinte mindegyikében kialakult már, hogy a működésüket minimális szintre csökkentő vállalatok munkásaival mi lesz. Hatalmas elbocsátásokat vizionáltak az elemzők, ha a kormányok – okulva a 2008-2009-es válság tapasztalataiból –, nem lépnek időben valami okosat. Két választásuk volt: a cégekre, az emberekre bízzák, hogy oldják meg gondjaikat, vagy a zsebükbe nyúlnak, és fizetik a cégek helyett, mellett a béreket, hogy megmaradjanak a munkahelyek. A legváltozatosabb megoldások születtek, de az eredőjük mégiscsak az volt, hogy a cégek, a dolgozók bízhattak a jövőben, mert a kormány egy felülről nyitott kasszával mögöttük állt.
A magyar kormánynak fura módon éppen ekkor jutott eszébe, hogy spórolni kellene. Miközben szinte minden ország már fizette a - németek után szabadon - Kurzarbeitnek nevezett és szinte a válság előtti keresetet elérő bértámogatást, az Orbán-kormány szűkmarkú bérkiegészítési ajánlatára első körben senki nem jelentkezett. Ez kritika volt a javából. Az újabb változat sem volt sokkal kedveltebb, de egyes vállalattípusok legalább teljesíteni tudták az extrém feltételeket. A hónap végével ezt is megszünteti a kormány, mondván, nincs rá már jelentkező.
Csodálkoznak? A szakszervezetek és a munkaadók is azt kérik, maradjon, mert bajban levő cég van még bőven, ezt a munkanélküliségi számok jól mutatják. Júliusban 366 ezer regisztrált álláskereső volt, 118 ezerrel több, mint tavaly ilyenkor, és közülük mintegy 200 ezren ellátás nélkül kutatnak munkalehetőség után. A tartalékaik fogytán, esélyük alig.
A három hónapos ellátási időt ennek ellenére nem hajlandó megnyújtani a kormány, és továbbra sem akar hallani a munkavállalók közvetlen támogatásáról, például, hogy járjon táppénz a szülőnek, ha a gyermeke iskoláját járványügyi okokból időszakosan bezárják. Mi lesz itt, ha tényleg jön a második hullám?