Észrevehettük, hogy a rendszerváltást követően gomba módra szaporodtak a paramilitáris alakulatok – vegyük csak „Potyka bácsi” nemzeti érzésű fiataljait vagy az egri-debreceni skinheadeket, az enyingi maffiát, a Magyar gárdát, a Betyársereget. De láthattuk az egyebekre irányuló házkutatások során a privát ingatlanokban „talált” fegyverarzenálokat, a leselejtezett harci eszközök intenzív másodlagos kereskedelmét, a kvázi fegyverek (vadászati eszközök, gumilövedékes vagy sokkoló eszközök) népszerűségét is. Elgondolkodtató viszont, hogy mindez nem generált tömeges érdeklődést az önkéntes katonai szolgálat iránt: mindössze 600 fő jelentkezett. Sőt, mindinkább teret hódít az agresszióval szembeni immunitás.
Minderre a „társadalmi válasz” a terrorelhárítás megerősítése, a speciális védelmi egységek és szabályok létrehozása, amilyen például a parlamenti őrség. Az iskola világa már 2017-ben bekerült ebbe a világba a „honvédelmi akciótervnek” nevezett elvi és gyakorlati program által. Sokat kritizálták ezt gyermekvédelmi-pedagógiai oldalról például azért, mert egy esetleges támadás elhárítása-túlélése a gyerekek oldaláról „edukatíve” kimaradt e „komplex” programból.
Veszélyhelyzet esetén a militáns egységek bevetésének közeli, megélt, rossz tapasztalata volt a domináns üzenet.
Hogy ez milyen félelemkeltő, önpusztító és bénító passzivitásba torkollhat – miközben minden belső erőre szükség van, amit az egyénből nyerhetünk –, azt az 1970. május-júniusi Tisza-völgyi árvíz mint természeti katasztrófa bizonyította. Ekkor 69 településről 95 ezer embert kellett kitelepíteni, az ehhez szükséges munkaerőt a sorkatonai állományból biztosították. Ennek a heroikus mentési folyamatnak 3 halálos áldozata volt: ők félelmükben a házuk pincéjében bújtak el az őket menteni akaró egyenruhás sorkatonák elől. Így tört rájuk az ár.
Az iskolai rendőrök alkalmazásakor fontos tudni, hogy a gyakran a javítóintézetben, fiatalkorúak börtönében eltöltött idő a fiatal férfiak szocializációjának, férfivá avatásának szerves része, afféle „beavatás” - épp, mint a múltban a sorkatonai szolgálat. Eközben a „központi” ifjúságvédelem, a politika afféle szolgálólánya nevesíti a diszfunkcionális, antiszociális családi hátteret mint az iskolai agresszió alapját, ráadásul többnyire rasszista felhangokkal.
Terepi tapasztalatokból is tudjuk ugyanakkor, hogy az érintett gyerekek nagy része 13-15 éves korában a családi jövedelem megteremtője (sokszor ő a családfenntartó), a családban védelmező szerepük van (pl. uzsorásokkal szemben). Iskolai jelenlétük sem az életkoruknak, sem az élethelyzetüknek nem felel meg, agressziójuk egyféle „acting out”. Az ezt követő hatósági eljárásokat eddig is a segítő szakemberek esetkonferenciái előzték meg, többnyire szülői részvétel nélkül. Egy hatósági eljárás során viszont a szülőt beidézik, megjelenése kötelező. Az agresszív cselekedettel a gyermek célja többnyire az, hogy szülei bemenjenek az iskolába, ahol csak velük legyenek kénytelenek foglalkozni egy-másfél órában. A személyükre irányuló kizárólagos figyelmet a következményekkel nem törődve csikarják ki.
Az őket nem elfogadó, kivető és megbélyegző (kire ütött ez a gyerek?) családjukból menekülnek tehát, és most az iskola az új, látványos eszközökkel esetleges kriminális karrierjüket is felgyorsítja. Az iskolarendőr feladata az „elrettentés”, ami a megelőzésnek már régen elvetett formája. Az iskolarendészet valami olyasmi, mint a „hulladékrendészet”: közös bennük a szakmai szabályok tisztázatlansága és a katonai irányításra fókuszálás.
Ma már tudjuk, hogy az iskolákba kerülő rendészek kisebb mértékben a rendőri állományból, inkább a „szabadpiacról”, illetve az őrző-védő-vagyonőr szférából verbuválódnak, gyorstalpaló képzéssel. A képzés tematikáját nem ismerjük, de azt előre vetíthetjük, hogy a megfélemlítés valószínűleg nem képez külön tantárgyat. Ezt pusztán a rendészek külsejével üzenve kell eljuttatni a célcsoporthoz. Ez a korszerű üzenet a testedzés mellett illegális teljesítmény-fokozókkal, illetve legális étrendkiegészítőkkel „tuningolható”. Előbbiek fogyasztása bizonyítottan agressziónövelő hatásokkal bír. Ráadásul már sejlik, hogy ők afféle képesítés nélküli iskolarendőrként, nem középiskolás fokon fognak mentális tartalmakat „taní-tani”.
Arra a kérdésre, hogy miért kevés a humánsegítő szakember, és hol vannak az ilyen professziókkal bírók, most már illene egyenes választ adnunk. Egyrészt ezt idézte elő a felsőfokú képzés több évtizede folyó, máig károsan ható féloldalassága (központilag támogatott, többnyire a gyakorlati és önismereti képzést nélkülöző esti és levelező oktatás; a szociálpedagógia szak különféle „büfé szakokkal” való párosítása, míg égető hiány volt és van a pszichopedagógia szakirányon). Másrészt a 3 éves iskolapszichológus képzés, amelynek végzettjei elképesztő módon mint „diplomás pszichológusok” terápiát végezhetnek bárhol. A nyugdíjaskort betöltő régi, jó szakembereket viszont a KLIK akár tanév közben is nyugdíjba üldözte.