Senki sem születik diktátornak. Joszif Sztálin például olyan kiváló eredménnyel végezte a tizedik osztályt, hogy tanítója javaslatára édesanyja a tbiliszi papi szemináriumba íratta. Isten szavát azonban sosem hallotta meg, későbbi fejlődésére nem gyakorolt hatást ez a közjáték. De tény, ekkortájt, a XIX. század végén senki sem sejtette róla, hogy évtizedek múltán a világ egyik legvéreskezűbb diktátora lesz. Ugyan Sztálinnal szemben Adolf Hitler kifejezetten rossz tanuló volt, kudarcok sora tépázta az életét, de lássuk be: ez sem predesztinál valakit arra, hogy később népirtásban jeleskedjen és lángba borítsa a világot.
A második világháború után mindenki azt remélte: a diktátorok kora lejárt. De a remény nem vált valóra. Manapság egyre erősödik a jobboldali populizmus, az az eszmeiség, amelynek lényege a kritikus hangok elfojtása, a szabadságjogok letörése. Alekszandr Lukasenkót Európa utolsó diktátorának nevezik, de ez egy hamis kifejezés – akadnak olyanok, akik szívesen építenének fel az övéhez hasonló rezsimet. Amit talán úgy lehetne a legplasztikusabban leírni, hogy a sztálinizmus bástyája.
Nem volt lázadó
Belorusz önkényura 1954-ben született, az északi, vityebszki régióban. Gyermekkora vajmi kevéssé ismert. Az biztos, hogy édesanyja, Jekatyerina Trofimovna Lukasenko (1924–2015) egyedüli gyermekként nevelte (emiatt az iskolában állítólag csúfolták is). Ahogy egyszer Alekszandr Lukasenko maga mondta, nélkülözniük kellett édesanyjával, aki tejesasszony volt, de ő is besegített neki, keményen dolgozott, fát vágott az erdőben, füvet nyírt.
Mindenáron ki akart lépni a gyermekkor szerény környezetéből. Adottságai meg is voltak ehhez. Jól tanult, a Mogiljevi Pedagógiai Egyetemen, majd a Fehérorosz Mezőgazdasági Akadémián diplomázott. Akkori ismerői rendkívül kitartónak és ambiciózusnak tartották. Az egykori félszeg gyereket hátrahagyta: szeretett nagyközönség előtt előadni, énekelni – írta Alekszandr Feduta „Lukasenko. Politikai életrajz” című könyvében. (A szerző 1994-ben a későbbi elnök közvetlen munkatársa volt.)
Nem volt lázadó típus, a Szovjetunióban akart karriert csinálni. Sok más, magasabbra törő fiatalhoz, későbbi mérnökökhöz, tanárokhoz, agronómusokhoz hasonlóan közösségi munkába kezdett, aktívan vett részt a Szovjetunió ifjúsági szervezete, a Komszomol munkájában. 1987-ben azt közölte: szülőfalujának kolhozvezetője akar lenni. És felsőbb körök javasolták is arra, hogy a gorogyeci farmot irányítsa. Hivatalos életrajza szerint „előremutató ötletekkel” állt elő, és ezeket nem is titkolta: már 1990-ben könyvet is írt tapasztalatairól Gorogyeci leckék címmel.
A gyilkosság árnyéka
Arról azonban már kevesebb szó esett a későbbi állami tankönyvekben, hogy 1989-ben megöltek a kolhozban egy traktorvezetőt, s a fő gyanúsított épp Lukasenko volt. Feduta életrajzában meg is szólaltatott egy újságírót, aki egykor rákérdezett Lukasenkónál arra, ő volt-e a tettes. A diktátor, nem épp meglepő módon, tagadta a vádakat. Többen azonban a kolhozból egyértelműen őt tartották a gyilkosnak. Lukasenko azonban azt állította, csak a munkatársak akartak keresztbe tenni neki. Akkori indulatos, másokat semmibe vevő megnyilvánulásai már jelezték: öntörvényű és önző figura.
Az ügy ellenére nem volt megállás, szépen haladt a társadalmi ranglétrán, 1990-ben beválasztották a Belorusz SZSZK parlamentjébe. Két legyet ütött egy csapásra: nemcsak a karrierje lódult meg, de mivel mentelmi joga is lett, így eljárást sem indíthattak vele szemben. A gyilkossági ügy elhalt. 1993-ban aztán a minszki korrupcióellenes bizottság élére került. Ennek a pozíciónak közvetlen előnyei nem voltak ugyan számára, közvetettek viszont annál inkább, hiszen sok ajtó megnyílt előtte. Igazi extrovertált szónokként jó retorikai képességekkel rendelkezett, az emberek szerették hallgatni. Bármiről képes volt hosszasan beszélni.
Valóságos sztárrá vált egy ugyanebben az évben elhangzott beszéde után, amikor be akarták tiltani a Komszomolt. A vita során magabiztosan haladt a pódium felé. „Bár kaotikus beszédet mondott, a jelentése egyértelmű volt. A többiekhez fordulva így szólt: „Fiúk, semmi közötök nincs semmiféle puccshoz. Gyertek hozzánk, alakítsátok meg a Kommunisták a Demokráciáért szervezetet. Megvédünk és támogatunk titeket. A hazának erős fiatalokat tömörítő szervezetre van szüksége’” – olvasható Feduta könyvében. A visszarendeződést, a demokráciapártinak álcázott, de a szovjet viszonyok megtartását szorgalmazó beszédét hatalmas üdvrivalgással fogadták a honatyák. Bár ekkor még nem létezett fehérorosz elnöki tisztség, egy nyilvánvaló jelentkező már volt a későbbi posztra.
Lukasenkót mind féktelenebb ambíciója és egyre erősödő önbizalma repítette előre. Miközben, a Szovjetunió összeomlása után úgy látszott, egy rendszer leáldozóban van, ő éppen azzal vált népszerűvé, hogy a megdőltnek hitt viszonyok mellett állt ki. Ezzel kapcsolatban különösen érdekes egy 1991-ben, a Narodnaja Gazetában megjelent cikke, amelynek már a címe is sokatmondó: „Diktatúra: Belorusz változat?” Ebben az épp hatalmon lévő kormány programját, a miniszterelnök gazdaságpolitikáját diktatúrának minősítette és a korrupt hivatalnokok megbüntetését szorgalmazta. Tehát miközben ő is a rendszer részese volt ugyan, népszerű kifejezéssel élve „anti-establishment” politikát folytatott. Donald Trump amerikai elnökké választása során is láthattuk, milyen népszerűvé válhat az elitellenesség, kivált a kevésbé iskolázott rétegek körében.
Hát mégsem Lincoln
1994-ben a fehéroroszok hitehagyottakká váltak, erős emberre vágytak, olyasvalakire, aki „megvédi őket”, biztonságot ad nekik. Lukasenko látszott erre a legalkalmasabb személynek, fiatal volt, jó fellépésű, és értett az emberek nyelvén. Az 1994. június 23-án rendezett elnökválasztás első fordulóját 45,1, a másodikat 80,1 százalékkal nyerte meg. Beiktatásakor Abraham Lincolnt idézte. „A demokrácia azon emberek kormányzása, akiket a nemzet választott meg a nemzetért.” Hozzátette, a diktatúra hazájában csak a törvény diktatúráját jelentheti. 1995 májusában népszavazást rendeztek, amelyben egyenjogúvá tették a fehérorosz és az orosz nyelvet, elfogadták az ország új lobogóját. Döntés született a referendumon arról is, hogy az elnöknek joga van feloszlatni a parlamentet, ha az megsérti az alkotmányt.
Hamarosan kiderült, Lukasenko nem Lincolnt tartja követendő mintának, inkább Sztálin nyomdokain kíván haladni. 1996-ban, egy meglehetősen kétes hátterű, az alkotmánymódosítást szentesítő népszavazással kiterjesztette elnöki jogköreit, az ország visszatért a szovjet állami jelképekhez és ideológiához. Ugyanakkor a szociális vívmányok fenntartásával önkényes intézkedései ellenére is népszerű maradt.
Jólét a semmiből
Ebben Fehéroroszország geopolitikai helyzetének, Oroszországhoz való kulturális, gazdasági, politikai és földrajzi közelségének is szerepe volt. Minszk a kilencvenes években nem követte a balti államok példáját. Itt nem az erős nemzeti érzelmek határozták meg az eseményeket. Lukasenko nem pengetett nacionalista húrokat, igazi szovjet típusú vezetővé vált. A Szovjetunió összeomlásakor sem szabadultak el Beloruszban nacionalista indulatok, talán ezért is nevezhetjük a mostani forradalmat egy nemzet öntudatra ébredésének.
A Lukasenko-rezsim sokáig működőképesnek tűnt, méghozzá egy egészen ügyes cselnek köszönhetően. A fehérorosz „gazdasági csodát” egyfajta csalás magyarázza. Lukasenkónak a Kremllel való barátságát Vlagyimir Putyin komoly gazdasági támogatással, például olcsó olajjal honorálta. A nyersanyagot aztán Minszk jóval drágábban adta tovább. Az export 30 százaléka származott az olajbizniszből úgy, hogy az állam nem is rendelkezik nyersanyaglelőhelyekkel.
A fehéroroszok ráadásul, látva azt, mennyire kaotikus helyzet alakult ki sok exszovjet országban, miképp osztották fel oligarchák között az adott állam vagyonát, nem bánkódtak amiatt, hogy hazájuk nem lépett a kapitalizmus útjára, elmaradt a magánosítás, és kitartott a szovjet típusú tervgazdálkodás. Egy 2000-ben készült felmérés szerint a fehéroroszok a volt Szovjetunió legelégedettebb polgárai közé tartoztak. Őket nem érdekelte az, hogy a viszonylagos jólét egy politikai hajszálon múlik – kizárólag az olcsó orosz nyersanyagnak, áruknak köszönhető.
Nem vette emberszámba az embereket
A történet további része ismert. A gazdasági csoda mítosza 2010 után szertefoszlott. Igaz, Lukasenko valószínűleg csalás nélkül is megnyerte volna a 2015-ös választást, hiszen intő példaként állt a fehéroroszok előtt Ukrajna. (Ahol az oroszok, illetve az „oroszbarát” lázadók elfoglalták a Krím félszigetet és Kelet-Ukrajnát.) Szóval Lukasenko még bizalmat kapott, cserébe honfitársai gazdasági és politikai biztonságot vártak tőle. Ebből azonban semmi sem lett. A koronavírus-járvány kezelése pedig azt is megmutatta, hogy Lukasenko emberszámba sem veszi saját honfitársait, nyíltan megalázta azokat, akik maszkot viseltek.
A Lukasenko-mítosznak vége, az elnök már csak vergődik, de abban egyre erősebben kételkedhetünk, hogy tényleg Európa utolsó diktátoraként vonul-e be a történelembe.
