Kik tartják életben a diktatúrát – ezen a kérdésen töprengek mostanában. Könnyen adódna a válasz, hogy a hívek, a kétely nélküli rajongók, az egyenlőbbek, de attól tartok ezzel nem kerülünk közelebb az igazsághoz. Ha jobban belegondolok, alig találkoztam olyan emberrel gyerekkoromban, aki a rezsim elvakult híve lett volna. Igaz, soha nem kerültem közelebb párttitkárokhoz, hivatalnokokhoz vagy az erőszakszervezetek bármelyik tagjához. A mi tájainkon inkább a szürkékből volt több. Azokból, akik nem voltak a rendszer kegyeltjei és közvetlen haszonélvezői, akik négyszemközt, lehalkított hangon szidták a rezsimet, de amúgy jól felfogott érdekből (vagy pusztán gyávaságból) soha nem cselekedtek ellene. Akár önként is megtették azt, amit más még parancsra sem, hogy a rendszer fennmaradjon és virágozzon. Önérzetük nem engedte, hogy téglák legyenek, így beérték a habarcs szerepével. És igazából miattuk volt sokáig olyan erős és szinte ledönthetetlen a fal. Mert ők alkották a néma többséget.
A szürkékről nem is igazán lehetett látni, hogy szürkék, hiszen úgy elégedetlenkedtek a sorban, mint mások, ugyanúgy panaszkodtak és siránkoztak, majd ahol kellett, elvégezték a maguk feladatát a Párt és a Géniusz iránti fogcsikorgató szeretet jegyében. Tudták, hogy nem egészen helyes, amit tesznek, de a dacos és nyílt ellenállást inkább másra bízták, hiszen nekik családjuk, gyerekeik voltak, akikről gondoskodni kell. És az élet nem állhat meg.
Ma már kicsivel rutinosabb szemmel szúrom ki őket. Persze ma már a diktatúra sem az az igazi, old fashion totalitarizmus. Külsőségében, látványosságában jóval szerényebb, megengedőbb. Ha úgy tetszik, megfontoltabb. A nagy élőképeket és vastapsokat nem kell kikényszeríteni senkiből, megteszik a hívek maguktól: rajongásuk bármilyen alakzatot felvesz. Csak a rendszer éhsége, amellyel mindent felzabál, ami nem ő maga, csak az a régi. A korábbihoz képest szinte diszkrét módszerekkel fogyaszt el, rág körbe mindent és mindenkit, aki útban van, aki nem tetszik neki, aki józan szóval csillapíthatná fene nagy éhségét. Csakhogy az elnyomást, a kényszert sosem a külsőségek leplezik le igazán (az már az utolsó fázis), hanem a csillapíthatatlan étvágy. Lehet, hogy nem dug börtönbe, cserébe viszont lassan megemészt.
És hát a szürkék. A tetőt tartó, megbízható szürkék. Akiknek nem is kell nyíltan kiosztani a direktívákat, hiszen megteszik önként, amire másokat így vagy úgy kell rábírni. Legjobb példa erre volt kollégám, aki hajdanán a ma már szintén lenyelt lapnál dolgozott. Sosem felejtem el, a lenyelés napja után szinte könnyes szemekkel beszélt a mértéktelen pusztításról egy kiállítás megnyitóján, mindenki előtt. Szinte remegett az átélt igazságtalanság dühétől, s akkor úgy tűnt, a rendszernek egy új ellenállóval kell számolnia. Már-már elszégyelltem magam, hogy én efféle látványos, érzelemdús kiállásra nem vagyok képes. Én csupán tüntetek.
Aztán valahogy szép lassan megfordult minden. Pár hét után kiderült, hogy a bánatát azoknál vezeti le, akik végül is a lapot – gazdasági okokra mutogatva – megszüntették, és be is költöztek a szerkesztőség régi helyére. Ott kapott állást. Nem mondom, okos döntés volt, hiszen így a busás végkielégítés is megmaradt, és lehetett belülről bomlasztani. Aztán a hosszú hónapok évekké álltak össze, az egzisztenciája egyre szilárdabbá vált, a karrierje egyre magasabbra emelte. Jól fizető különmunkák, újabb fontos kapcsolatokat hozó kompromisszumok jelezték az útját, miközben napról napra épp az ellenkezőjét tette annak, amit az újságírásról tanult, amit annyira szeretett benne, és amit oly szomorúan dicsért azon a könnyes estén. Persze nekünk még ugyanaz. Szellemesen szidja a rendszert, nosztalgiázik, független lapokat olvas, majd munkaidőben tehetségesen állítja elő a beállított, hazug pózba merevedett képeket kormányfikról. De vajon mit mondhat a NER-lovagok között, akik közé már nem csak munka miatt, de lazítás gyanánt lejár?
Nyilván egészen mást. Nem zárom ki, hogy az az igazi énje, amelyet még felénk mutat, a másik csak a dörgölőzés, az újabb zsíros munkák miatt kell. És kell, mert nagy a család, etetni, ruházni kell mindenkit. Amit egyik felével becsmérel, azt a másikkal fenntartja. És ez egészen addig így is marad, amíg egy nagyobb erő pálfordulásra nem készteti. Akkor majd fordul minden, s akkor végre az igazibb fele jár munkába, s a másik sajnálkozik a bukott lovagok között. A nagy ház és a nagy kocsi pedig marad.
Talán igaza is van. Ha regényt írnék, az nem a hívekről és nem is az ellenállókról szólna, hanem a szürkékről. Mindig is ők érdekeltek, a lavírozások, az önértékelések, az önhazugságok. Az a pillanat, amikor már nem néz tükörbe. Mert itt dráma minden nap, meghasonulás minden perc. Szégyen és mohóság keveredik minden döntésben. Nagy színmű, jellemek nélkül. Magyarország huszadik, s lassan már huszonegyedik századi történelme nem az államférfiakról, nagy formátumú politikusokról mesél igazán, hanem a szürkék masszájáról. Akiket mindig ott találni az ideológiák farvizén. A hívek lenézik, a tiltakozók megvetik. Ám a rendszer szempontjából nagyon is nélkülözhetetlenek.
