február triptichon
GYAKRAN azon kapom magam, hogy mereven
tartom a vállaim, ilyenkor egy kilélegzéssel
finoman eloldozom őket a nyakamtól, mint
két ólomgolyóbist. általában épp egy önfeledt
madárraj száll fel az égen, és a teraszon
anyám tejszínű hajára gondolok.
TORKOMBAN harangoznak, a kert
újra felöltözik. megélek néhány
örömből, spagettispirál a villán.
hegyeket nem mozgatok, magamat
alig viszem, nyereségemet azonnal
visszaosztom. frigyem egy hóvirággal,
irigyünk a kerítés. élek, ahogy illek,
amibe, oda. gusztustalan volna, ha
el nem időznék a magam teremtette
remek világban. ha például álmomban
félrelépnék, és forgolódnék jobbra-
balra, reggel a nyakam fájna, fekete
bakancs taposna világnak virágára.
A KÓRHÁZAKBAN, megfigyeltem, fényben úsznak a folyosók,
madárhaj libben és fürdőköntös-szárnyak, meleg van,
mint az uszodában. illékonyak a gondolatok, pezseg
a szociális élet. a kövön végiggurul egy tekercs vécépapír.
pengeként villan át a főorvos a lengőajtón. akár a cápa.
nyitja és zárja az aktákat. szorongó hozzátartozók a liftben,
szatyrot markolásznak, amiben dülöngélnek az ásványvizek.
a büfé drága, mint egy üdülőhelyen. ráadásul a fánkról
lepattogzott a csokoládé, a somlói galuska habja kemikália
ízű. ebédre krumplipüré van, porból. elcsoszognak a napok.
az infúzióállvány, mintha világítótorony, vagy inkább daru
egy építkezésen. fogyatkozó testek, a napsugár eszik belőlük.
itt van a vizitidő, rituálisan beadják az injekciókat, elvégzik a
vérnyomásmérést. diagnózisok farsangja, jóindulatú hazugságok.
sovány vigasz, hogy a neurotikus nővér ma feldobott, és hajlandó
megkeresni a vénát. talán a fény teszi, hogy a kórház a testek
temploma, a fehérség vagy a fájdalom okozza, hogy beletompul
a látogató, aki leverten elhagyja az épületet, cigarettára gyújt,
átmegy az úton, és hamuval összekeni gyöngyöző homlokát.
születésnap
gubbaszt az ágyon, akár egy galamb,
oxigént adagol. a papírgyárban dolgozott,
belélegezte a szemcséket, amik gyógyít-
hatatlanná tették. nyugdíjas már,
a férje ún. rejtett rákban halt meg,
öt hónap morfiumálom után. naplóban
dolgozta fel, fiatalabban verseket írt.
ma születésnapja van. a nővér szelíden
szúrja meg, járóképes ágyszomszédja
letámolyog a sarki boltig, jácintot
hoz neki. amikor levegőt kap, illatot
szívjon magába, a szeretet odorát.
talán a gyerekkorára, vagy az első
románcra emlékezteti, olyan tavaszokra,
amikor a hegynek felfelé szaladt.
a másik szobatársa, negyvenkilósan
horgad egy rejtvényújság fölé, és
úgy köhög, mintha egyfolytában azt
ismételné, hogy sülysáp. a youtube-ot
hallgatják okostelefonon, előkerül simándy-
tól a hazám, hazám. életre szóló barátság
szövődik köztük, de a főorvos úr a virágokat
elviteti, fertőzéstől óva legyengült betegeit.
pergamen
keresés: a szentgenerátor néhány kattintás után kidob
neked egy szentet. ezzel az internetes örömhírrel indulok
útnak, hogy harmatgyenge anyámat meglátogassam. az
semmi. lépek a járdán, hátizsákomban vizekkel és tiszta
fehérneművel, meg a gyógyító mandalával, amit előző
este színeztem neki, mint kiskoromban a napköziben.
felsprézett nyíl mutatja: pokol, és mindig átmegyek rajta,
de igyekszem ellenállni, felvetem fejem, a cigarettába
szívok, ahogy sétálok a kórház felé már negyedik hete.
múltkor lifteztünk is, amikor még lejött büfézni, és
megivott egy kávét. az ajtón stílusosan egy óriási szív-
plakát, belekasírozva . leültünk fent
a belgyógyon, ma már nem gyalogoltunk, madárnyi
arca volt. az egyik fehér szárnyas a kórteremben, aki
kék szemével csipegetett belőlünk, már elrepült, hiszen
félig lecsúszva feküdt az ágyon, venyige testtel, amikor
utoljára láttam, akár a werckmeister harmóniák egyik
fontos jelenetében: a végső meztelenség óráiban.
narancsot ettünk a folyosószéken, megpucoltam anyámnak,
szilviát tettem az ölembe, oda hámoztam le a bunkó réteget.
nem nézett rám, alig beszélt, köhögés erőltette, a doktornak
letagadott egy hasmenést, de én láttam, hogy reszket
a keze. ijedt, öreg és fáradt. mint ez a szikkadt, szezon-
végi gyümölcs, amiben a rostok szétválnak, a gerezdet
fedő hártyaréteg pedig akár a pergamen, lepereg.
