Ámulok és bámulok az igazi futballon, ez tényleg a földkerekség csodája. Minden aspektusból. Most éppen abból, hogy el nem tudtam volna képzelni: üres lelátók előtt épp olyan élvezetes játékot látok, mintha 70 ezer néző ülne a tribünökön. A jók és a még jobbak között mégis ez a helyzet: zárt kapuk mögött is élményt nyújtott a Sahtyor Donyeck–Basel, a PSG–Atalanta vagy a Lyon–Manchester City, és egyenesen szédített a Bayern München–Barcelona. Kétségtelen, szomorú volt tapasztalni, miként hullik darabokra a huszonegyedik század korszakos katalán klubcsapata, és az is kérdést vet fel, hogy ha Messi volna „minden idők legjobbja” – miként nemegyszer nevezik –, akkor az örök első bevetésével kaphat-e egyáltalán nyolc gólt egy csapat, ám az fix: viszonylag kevés együttes verné tönkre lisszaboni módon még a mai „Barcát” is. Mert nyilvánvaló futballvakságra utal ugyan, ha egy klubelnök, jelesül Bartomeu, Dembelét jobbnak tartja Neymarnál, ám ennek – és sok hasonló dilettáns döntésnek – még nem kell 2-8-hoz vezetnie, ahhoz extraklasszis mutatványokban dőzsölő ellenfélre is szükség van.
Az európai show folytatódik, nézők persze továbbra se lesznek, de most már nincs ok a töprengésre: az elit bebizonyította, hogy üres lelátók előtt is képes ugyanolyan magasan tartani a nívót, mint a járvány előtt. Nehéz időkben kiváltképp örvendetes automatizmus: egy kattintás, és dől a futball.
Sajnos van, ahol ugyanolyan kattintó mozdulattal egészen más világba lehet jutni. Pedig minálunk beengedik a nézőket; igaz, nem tudni, miért. Egyrészt azért nem, mert a napokban közölték, hogy május óta nem voltak olyan aggasztóak a magyarországi járványadatok, mint mostanában, ráadásul a tobzódó taótámogatók körében kivételesen népszerű felcsúti klubnál több játékos is koronavírusos; másrészt azért sem, mert tömegigény, az éppenséggel nincs a valódi labdarúgástól garantáltan mentes hazai produkcióra.
Habár sokan úgy tesznek, mintha lenne. „Majdnem telt ház” volt a labdarúgó NB I Hungária körúti nyitányán – jelentették különböző orgánumok, miután 4445 mindenre elszánt drukker kiment az MTK–FTC találkozóra. (Néhány lankadatlan ferencvárosi drukker a kilencedik kerületi polgármesteri hivatalt is meglátogatta valóra váltott zászlószaggatási, -tiprási, -égetési szándékkal. Jártak ők már látogatóban a Nemzeti Választási Iroda épületében is alapos közéleti megfontolásból. Az FTC eredeti étosza ugyan a politikamentességet tartalmazza, de jó ideje pártigazgató a klubelnök – narancsnok – az Üllői úton.) Mielőtt azonban diadalt ülnénk a fölött, hogy micsoda „tömeg” gyűlt egybe a Hungária körúton, érdemes megemlíteni: a múlt században mindösszesen tízszer fordult elő, hogy négy és fél ezresnél kisebb legyen a közönség a kék- és a zöld-fehérek egymás elleni mérkőzésén. Ez – a két csapat valamennyi, tehát a Ferencváros pályaválasztásával lejátszott bajnoki meccsét is számba véve – a hőskorban, 1903 és 1908 között, nyolcszor esett meg. Majd 1991-ben és 1996-ban egyszer-egyszer.
Slussz.
Ujjongani tehát kevesebb mint négy és fél ezer nézőnél keserűen groteszk. Ahogyan napjaink MTK–FTC-je legföljebb agitációs céllal nevezhető örökrangadónak. Öröknek még mondható, de rangot nem ad, az biztos. A szórakoztatást illetően nincs biztos támpont, hiszen külvárosi és falusi turnék ezreinek tapasztalatai azt igazolják: akár a legsilányabb haknikon is lehet mulatni.
Igényeiből rengeteget leadó ifjú barátom a minap azt mondta: „Hagyjuk a dicső múltat! Én már nem tudom, ki volt Farkas Jancsi...” Ezen az alapon II. Rákóczi Ferenc nevét sem kellene ismerni. Ám kibúvója érthető, hiszen a szűnni nem akaró sikertelenség és tehetetlenség – úgy a felelősöké, mint az ártatlan kívülállóké – nyomasztó tud lenni. Az egyetlen menekvés (mármint azon kívül, ha érdemben történik valami a több évtizedes helyben járás felszámolásáért), hogy érjük be ennyivel! Sőt még próbáljunk meg boldogok is lenni attól, ami van.
Az ország nagy része másként vélekedik. A hamisan csengő szép szavakra, sőt magára a rajtra – szinte rá se hederít.
