Ugye, te jól beszélsz románul? Már-már anyanyelvi szinten? Sokszor tették már fel nekem ezt a kérdést. Ami amúgy más helyen, más korokban teljesen ártatlan lenne, pusztán a tudást firtatná, ám aki ismeri Ká-Európa múltját, az pontosan tudja, hogy rezeg ebben egy másik kérdés is, ami az asszimiláció mértékét bolygatja. A román nyelv ugyanis sosem egy másik nyelvként lépett be a kisebbségiek életébe. Ez volt a hatalom, a katonaság, a rendőr nyelve. A nyelv, amelyet tudnod kell, ha Romániában boldogulni akarsz. Hányszor hallottam ezt apámtól biztatás gyanánt, amikor ketten könyököltünk a román tankönyv fölött, és fenyegetően, amikor újabb rossz jegyet hoztam haza a gyűlölt tárgyból. Ő is, anyám is jól beszélt románul, köszönhetően a román állam gondoskodásának, miszerint a kolozsvári egyetemi évek után színromán vidékre nevezték ki őket. Bár apám már a katonaságnál, anyám pedig a gyógyszerészeti fakultás másodévén jól beszélte a nyelvet. Nem is végezhette volna el, ha nem tanulja meg, így az első évek bukdácsolása után rákapcsolt, és a rá jellemző vasakarattal behozta román kollégáit. Az ő nyelvtudásukban tehát ez a kényszerű alkalmazkodás is rezgett, ám az asszimilációs törekvés kudarcot vallott: magyarok maradtunk.
Belőlem ez a vasakarat hiányzott. Illetve másra volt félretéve. Persze, ha akkoriban tudatosul, hogy ez Sadoveanu és Cioran nyelve (legalábbis párizsi letelepedéséig), egészen biztos, hogy másként állok hozzá. Akkor lehetőségként és nem kényszerként tűnik fel. Persze a lehetőség tudatosításához talán az is kellett volna, hogy a román nyelvet az idegen nyelvek módszerével tanítsák, és ne ugyanabból a könyvből tanuljunk mi is, mint a román anyanyelvű diákok. De a hatalmi gőg hallani sem akart arról, hogy az állam nyelvét idegen nyelvként tanítsa – kész szentségtörés! Inkább kevésbé legyen hatékony a tanulás, de az állam nyelvét nem lehet lefokozni. Nincs az a pedagógiai érv, amely ezen változtathatna. Ugyanígy gondolkodott a magyar hatalom is az első világháború előtt, amikor a magyar nyelvet kezdte tanítani a román kisebbségi diákoknak. Az sem egy idegen nyelv felfedezhető szépségeiről szólt, Petőfi és Jókai dús nyelvéről, hanem a csendőréről, a hivatalnokéról, a muszájról. A receptet már könnyen átvették a románok, amikor fordult a kocka. Mert Ká-Európában könnyen adták át egymásnak az elnyomás mikéntjeit a népek, a megértés és az empátia csak a hatalom átvételéig tartott és tart ma is.
Ebből lett aztán sok sírás és még több félelem. Emlékszem, gimiben semmi mástól nem rettegtem úgy, mint a román óráktól. Érthető is volt, mert sosem készültem. Nem olvastam el a román kötelezőt (hacsak nem volt meg magyarul), nem írtam róla fogalmazást, nem elemeztem. Csak akkor szedtem össze magam, amikor már végképp bukásra álltam. Akkor magoltam be a leckét memoriterként, de akár szárdul is megtehettem volna ugyanezt. Az évharmad utolsó órái nem szóltak másról, minthogy próbálom megúszni a teljes bukást, a sok négyes és hármas mellé szerzek egy mentőjegyet.
Mert nekem épp elég volt az a konyhanyelv, amelynek segítségével kenyeret vagy vonatjegyet vettem. Amellyel úgy-ahogy elboldogultam a postán vagy a strandon. Dehogy akartam én a gondolataimat vagy az érzéseimet kifejezni ezen a betolakodó (mármint az életembe bekönyökölő) nyelven! Az erre egyáltalán nem alkalmas, nem erre való. Így aztán az érettségi felé közeledve egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ha át is megyek valahogy a vizsgán, olyan nagy karrierlehetőség nem vár a nagybetűs életben. Persze a katonaság és az egyetem még elvégezhette volna azt, amit apámmal és anyámmal már megtett. De épp időben, az érettségi előtt pár hónappal ütött be a román forradalom. És vele a szabadosság esztendei. Apám a dadogásomra hivatkozva elintézte a katonaságot (lefizette a megfelelő katonai orvost, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak), az egyetemen pedig elindultak a magyar szakok. Így csak a román filozófia nevű tantárgyat kellett az állam nyelvén tanulnom, ám ha nincsenek a megfelelő segédeszközök a megfelelő pillanatban, sosem megyek át a román hallgatókkal együtt tartott vizsgán. És ma sincs diplomám.
A kényszer számára ugyanis – bármilyen furcsa – mindenki egyenlő. Nem érdekli, hogy vannak eltérő nyelvérzékű gyerekek, hogy másokat más pedagógia módszerrel kellene becsalogatni a nyelvek világába. A kényszer mindenkivel le akarja nyeletni a gombócot. Sokszor eszembe jut ez most, hogy egy másik magyar nyelvet kellene megtanulnom, megint csak a boldogulásért cserébe. Azt, amely minősít, behatárol, kigúnyol, kirekeszt mindenkit, aki nem tartozik a hatalomhoz és annak köreihez. Aki nem hódol be idejében. Erre kellene átállnom, s ezt kellene megtanulnia Dusinak is, hogy karriert fusson be a nyelvet folyékonyan beszélők között. Hogy asszimilálódjon. Magyarabb legyen a magyarnál is. Felejtse el a kérdő mondatokat, a kétséget kifejező nyelvi fordulatokat, és csak a hűséges állítások maradjanak. Az igenek és az előre megírt jelzők. A gondolatainkra és érzéseinkre meg maradna a régi, ósdi nyelv, Petőfi és Jókai egykori nyelve. Ez a gördülékeny, sokszínű tünemény.
