Tébláboltam a kertben, álmélkodva aznap is, hogy a sok eső és a még több napsütés milyen buja termést adott az idén, mintha ezzel is engesztelni próbálna a tavalyi meg a tavalyelőtti jégért, özönvízért, aszályért. Különös, hogy otthon a konyhai naptárról épp egy Csokonai Vitéz Mihály idézet köszöntött reggelente, s hát milyen a gyerek, reggelente bambul bele a kakaójába, aztán mereng maga elé, a szemmagasságban lévő szavak meg önkéntelenül ragadnak a fejébe, magolás, tanulás nélkül. „Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem, az a tetőled nyert birtokom s vidékem, melynek én örökös földesura lettem, mihelyt teáltalad embernek születtem.” A képre, ami a verssor fölött lógott, már nem emlékszem, talán egy őszi fa volt, talán pipacsok.
Földesúr nem, de földes asszony lettem, ha a városba indulok, kétszer is meg kell nézni, nem ragadt-e ilyen-olyan piszok a bokámra, lehozta-e a citromlé rendesen a szedernyomokat az ujjaim begyéről, vagy most is olyan a körmöm, mint óvodában, amikor filctollal színeztem vörösre, és sikáltam aztán a vécében, hogy anyám észre ne vegye. A piszok persze csak a flaszteres világban szembetűnő, mifelénk észre se veszik, ha mindenki azzal törődne, hogy tiszta legyen mindene, nem kapálna, nem gyomlálna senki.
A félmeztelen ember lassan ért oda a kapuhoz, előtte a kerítésdeszkákon át már nyújtogatta a nyakát, mint a tápért esdeklő kacsa, próbálta bizonyára bemérni, ki hajlong épp a paradicsomok, francia babok, padlizsánok, patisszonok, édesköménygumók, no meg a jércéktől megcsipkedett kelbimbók körül.
- He! - kiáltott be aztán a kapunál, amin nem lepődtem meg. Ez errefelé a „hé” – vagyis a hej, a helló, olykor a hékás figyelemfelkeltő rövidítésének palócos átirata, nem bántó, legalábbis, ha valaki a helyén kezeli, s egyfajta könnyített, lusta üdvözlésnek betudja. Annyiban azonban különbözik egy egyszerű „sziától” vagy „jónapottól”, hogy utána száz százalék bizonyossággal következik egy újabb mondat, rendszerint kérdő.
- Itthon van-e az urad? - érkezett, aminek érkeznie kellett. Úr errefelé nyelvben minden férfi, főleg, ha asszonyhoz kell viszonyítani, fölé helyezni pozícióban jelesül.
- Nincs. Segítsek? - egyenesedtem fel, végig se gondolva, hogy ezt az embert valójában közelebbről nem is ismerem, tegező viszonyban végképp nem vagyunk, de itt ennek sincs jelentősége: az utcában lakom, hát úgy kezel, mintha gyerekkori jó pajtások lennénk.
Ingatja a fejét, bánatosan.
- Te nem vagy jó. Csak az urad – felelte.
Megkérdeztem még vagy háromszor, milyen segítségre gondol, kölcsön kell adni talicskát, létrát, fejszét, szecskavágót, kukoricakobzót, vagy megfogni egy zsák másik végét, de továbbra is csak szomorú képpel búsongott, „nem, te nem vagy jó, csak az urad” mondogatta újra és újra. Már kezdtem azt hinni, sose tudom meg, mire nem vagyok jó az asszonyságom vagy bármi más okán, de végül csak kiderült.
- Ha majd hazajön az urad, szóljon! Hozok át csemegeszőlőt – bökte ki.
Mit tehettem, bólintottam. Férfias játékok ezek, „fehércseléd” meg nem értheti.