„A záró epizódhoz érkezek” – olvashatjuk a kötet második ciklusát bevezető – mottónak tekinthető – versben (Kántor Péter fordítása). S összhangban a lírai én vallomásával az elmúlás növekvő fenyegetése csaknem valamennyi mű világát meghatározza. A főhős vagy legközelebbi hozzátartozójának halála rendre a cselekmény tetőpontját alkotja, minden szál, minden motívum ezt a végkifejletet készíti elő, szinte már az elbeszélés elején sejthető a későbbi tragédia. Az olvasó így arra készülhet, hogy a nyitó részek esetleges idillje, harmóniája hamarosan végérvényesen szertefoszlik. Vigasztalanul – és szinte elviselhetetlenül – sötét lenne ez az világ, a szerző azonban új - meglepő, sejtelmes – dimenziókat nyitva teszi árnyaltabbá az összképet.
Talán csak Ovidius híres művében van annyi átváltozás, transzcendens átlényegülés, mint Ulickaja újabb elbeszéléseiben (fordításuk Morcsányi Géza munkája). A magára hagyott asszony fokozatosan kiszakadva az élet elemi köreiből is lepkévé válik. A szenvedélyes fotográfus, akit teljesen leépít súlyos betegsége, átlép kedvenc – vadregényes – tájképének világába. A demenciától szenvedő idős könyvtárosnő, aki mindig tanulni szeretett, a tudás mesés birodalmában találja magát. A brutálisan meggyilkolt zenész fiatalember angyallá változik. – Ulickaja műveinek e szürreális, ám mélyen humánus látomásai mintegy „domesztikálják” az elmúlás rettenetét: korrigálják a sors eredendő – szörnyű, megalázó betegségek, majd a nem válogató halál képében megjelenő – igazságtalanságát. A „lélek teste” ellenáll az enyészetnek.
„Kafkai rovaroknak nyomuk sem volt sehol” – áll annak a föntebb már említett novellának a zárósorában, melynek szereplője „negyven napig” ki nem kelve ágyából fokozatosan bebábozódott, majd pillangóvá változva lepkeországba távozott (Aqua allegoria). A narrátor tehát mintegy csattanóként jelzi, hogy hősének metamorfózisa semmiképp sem a klasszikus Gregor Samsa-történet parafrázisa. Ulickaja novellájában ugyanis az átlényegülés leginkább megváltásként értelmezhető.
A halál azokban az elbeszélésekben is kulcsmotívum, melyekben egyéb szálak szintén igen hangsúlyosak. A kötetnyitó elbeszélésben (Sárkány és Főnix) például a főszereplők, a két leszbikus nő házasságát tovább bonyolítja, hogy egyikük azeri, a másikuk pedig örmény. Capulet és Montague. A megbékélésre itt is csak a halál teremt esélyt.
„Szeretlek titeket, kedveseim, a vidámságotokat, a / hűségeteket, / a jóságotokat és a hatalmas szíveteket, / ahogy anyásan magatokhoz ölelitek a kicsit és / gyöngét” – írja előszó helyett a kötet nyitányában nőtársaihoz a szerző. A kötet elbeszélései bővelkednek emlékezetes nőfigurákban, karakterük roppant változatos, hagyománykövető és radikálisan normaszegő egyaránt akad közöttük. Ulickaja mindegyik típust mély empátiával ábrázolja, műveinek nőképe – a komplexitásuk révén, a maga teljességében – nem illeszthető semmilyen mai irányzat vagy mozgalom kereteibe. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az elbeszélések narrátora az emancipáció feltétlen híveként jelenik meg.
A „boldogtalan nők országa” – nyilatkozza hazájáról egy interjúban Ulickaja (Szekeres Dóra, Litera, 2011.09.19). E nyomorúságot természetesen mindenekelőtt a férfiak okozzák. A kötet elbeszéléseinek világa több típusukat különbözteti meg. Vannak (méghozzá többségben) a névtelen hímek, akiktől öröm, fellélegzés megszabadulni, akik így méltán süllyednek a tökéletes feledésbe. Akadnak aztán, akik egyértelműen „szerzetesi” mentalitásúak, őket tehát a női nem teljességgel hidegen hagyja. Végül van olyan is, aki művelt, intelligens, türelmes, egyedüli szenvedélye a színház és a klasszikus zene, s akinek ráadásul „babaszappan illata” van. Ő azonban idejekorán meghal egy fatális balesetben… Nincs ezen mit szépíteni: az orosz férfiaknak – e művek tükrében – még van hová fejlődniük.
