Távolabbra kell nézni, olvastam a hazai stadionépítések kapcsán, ezért aztán nem is ragadok le a csip-csup mánál, az előszezoni kiselejtezések és a nyitott kapuk ellenére is jórészt üres nézőterek világánál, tágítom a horizontot. Feladat, az van legalább harminchárom esztendőre.
Hogy miért épp annyira? Mert a legnagyobb magyar sportlétesítményben 1953 és 1986 között teltek meg a lelátók. Önmagáért beszél, hogy a következő harminchárom évben egyszer sem volt zsúfolt ház, mígnem átadták az új Puskást, és az eredmény meg a játék szempontjából keserves nyitányon (Magyarország–Uruguay 1:2) 65 114 szurkoló tekintette meg, milyen impozáns a huszonegyedik századi nemzeti aréna. Ám avatás csak egyszer van, és annak idején nem a pilonokért vagy a lépcsőkért özönlött a nép a stadionjába...
Száztizennyolcszor.
Azazhogy sokkal többször is, de ennyiszer volt legalább 65 ezer néző a Puskás aréna elődjében. Magam száztizenkilencediknek idesorolom a világító-berendezés premierjét, a Honvéd–MTK Közép-európai Kupa-döntő visszavágóját (2:2) is, mert az 1959 szeptemberében rendezett találkozóra minden jegy elkelt, ám a fényszórók tartóoszlopának környékét még nem sikerült állványmentesíteni, ezért csak 60 ezer belépőt bocsátottak ki a meccsre.
A száztizenkilenc annyit tesz, hogy a tömeges kirajzás harminchárom esztendejében évente átlagban háromszor-négyszer teljesen vagy majdnem teljesen megteltek a tribünök. Szepesi György a maga módján igyekezett kitölteni a kis űrt, amikor „csak” 65 ezren voltak, mivel 1963-ban, a Honvéd–FTC rangadón (7:2) azt kiáltozta a mikrofonba, hogy jöjjenek ki, akik még nincsenek itt, mert ilyen futballt még a Népstadionban is ritkán látni. A rádiót hallgató fradisták aznap örökre elátkozták az átszellemült riportert...
Amúgy a legtöbbször a Ferencváros tüntette ki magát a lelátók benépesítésében: ötvenkét olyan alkalom akadt, amikor a minimum 65 ezer ember előtt fellépő csapatok egyike az FTC volt. A válogatott negyvennyolcszor csalt ki legalább ekkora tömeget, a Vasas negyvenszer, az MTK harminchatszor, a Honvéd harmincegyszer, az Újpest huszonhétszer vett részt a grandiózus toborzásban. Azt persze meg kell jegyezni, hogy a válogatott mindig csak egy meccsel verbuvált, míg a hajdani fővárosi nagy csapatok kettős rangadókkal is operálhattak. De nem feltétlenül kellett dupla derbi az irdatlan sokasághoz: olyan kettős mérkőzéseken is roskadoztak a tribünök, amilyen a Vasas–Csepel (3:0), FTC–Salgótarján (3:2) páros program volt 1957-ben.
Szóló bajnoki mérkőzés háromszor töltötte meg a lelátókat. Az MTK–FTC 2:0-on 80 ezren tolongtak 1960-ban, az FTC–Honvéd 2:1-en 70 ezren 1964-ben, a Vasas–FTC 3:0-on a Népsport szerint 72 ezren, a Képes Sport szerint 85 ezren 1966-ban. (Egy biztos: gombostűt sem lehetett leejteni harminc nappal a világbajnokság fenomenális liverpooli magyar–brazil 3:1-e után.) A Honvéd–Kinizsi 4:4 pedig 65 ezer nézőt kápráztatott el 1955-ben.
Az örök nézőcsúcsok közül kettő ugyancsak 1955-ből származik. Az abszolút első a magyar–osztrák 6:1 (104 ezer), a bajnoki csúcstartó a Dózsa–Dorog 0:1, Honvéd–Kinizsi 0:0 kombó (98 ezer). A nemzetközi kupamérkőzések listavezetője az 1956-os Vasas–Rapid KK-döntő (9:2) és az 1958-as Vasas–Real Madrid BEK-elődöntő (2:0) egyaránt 100 ezer szurkolóval. Legalább százezren nyolcszor, minimum 90 ezren 29-szer, legkevesebb 80 ezren 55-ször, legalább 75 ezren 66-szor, minimum 70 ezren 96-szor gyűltek egybe. S ebben persze nincs benne a színészek–újságírók „rangadó”, amely huszonöt alkalommal vonzott legkevesebb 72 ezer nézőt a valódi futball mellékhatásaként.
Szóval, lenne hova fejlődni. De ahogyan most – meg több mint három évtizede – állnak a dolgok, nehéz elképzelni, hogy harminchárom esztendő múlva, 2053-ban 119, egyenként legalább 65 ezres mérkőzést tartanak számon a Puskásban. Szeretném megérni – szokták mondani, és magam is így volnék ezzel.
Csak hát akkor alighanem az örmény matuzsálemekkel kellene vetekednem.
