A statisztikai számok hitelességében és a gazdaság gyors talpra állásában bízók, vagyis a minden határon túl optimisták felettébb megnyugodva fogadhatták a KSH csütörtöki előzetes jelentését: júniusban folytatódott a magyar ipar regenerálódása, mert „csak” 12 százalékkal múlta alul a tavalyi szintet. Magyarul: ott tartunk, mint 2015-ben. De a csekélyke javulás tartósságában talán még a kormányzati körök sem bíznak úgy isten igazából.
A magyar gazdaság járműgyártás-függőségben szenved, s ha az üzemeik tulajdonosai valamikor tavaly karácsonytájt elhatározták, hogy ha törik, ha szakad 2020 július-augusztusában szokásos nyári szabadságolásra küldik dolgozóikat, akkor nincs apelláta. Még akkor se, ha a kedvezőtlen piaci hírekkel – Esztergomban még a pozitív vírustesztettel is – dacolva előzetesen beindították a második-harmadik műszakokat is. Így nyáron az ipar teljesítménye – éves összevetésben – ismételten zuhanásnak indult. Lemaradását görgeti maga előtt, a katasztrofális második negyedév után a harmadik sem indulhatott valami fényesen. A reménykedés időszaka legfeljebb az év utolsó hónapjaira maradt.
Tömeges csődökről nem igen hallani, elbocsátásokról is jobbára csak a járműiparból. Mégsem vált be az a késő tavaszi jóslat, hogy a beszállító 500 legnagyobb hazai cég közül 20-30 is bedőlhet, s csak 100 számít válságállónak, 370-380 szorul majd állami segítségnyújtásra, és mindössze 100 cég tekinthető válságállónak. Az azonban tény, hogy az év elejei 150 ezer munkahelyből az esztendő utolsó napjaira mintegy 40 ezerrel kevesebb lehet. A vártnál valamivel kedvezőbb helyzetet ezúttal kevésbé a bankok, inkább a tulajdonosok megváltozott magatartása mentette meg. Ami korántsem a tőkések hirtelen napfényre került adakozó kedvének tudható be, sokkal inkább némi engedményüknek a féktelen profitéhségükből.
A XXI. század első évtizedének új jelensége volt, hogy a tulajdonosok az ipari (kereskedelmi, szolgáltató) cégeiknél csak éppen annyi tőkét hagytak, amely legfeljebb egy hónapos üzemeltetéshez volt elegendő. (Ennek következményeit viselik el napjainkban a legnagyobb, magántulajdonban lévő légitársaságok is, amelyek csak állami mankóval tudnak egy jó darabig tovább járni.) Egy-két hónapos csúszással, de a gépjárműiparban is felismerték, ha nincs tőkeinjekció, akkor nem lesz profit sem. És elkezdtek újra befektetni az iparágba, az egy hónapi apanázst megfejelték újabb egy-kettővel. Maguk sem tudják, hogy ez mire lesz elegendő. Ha úgy tetszik hazardíroznak. Közép-Európa országaitól eltérően másutt kiegyensúlyozottabb az ipar palettája. Bízhatnak a száguldásnak indult gyógyszeriparban, s a home-office-ok keltette megnövekedett informatikai eszközkeresletben is. Nálunk eddig ez nem jött be. A hazai gyógyszergyárak csak minimálisan tudták növelni itthoni eladásaikat, hiányzó számítógépét, aki képes volt rá, az már pótolta.
Winston Churchill, brit miniszterelnöktől ritkán idézzük: „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!”