Utószavában a szerző is utal rá: a mű címe, az irodalomkedvelők jól tudják ezt, a Magvető legendás sorozatát idézi. Ennek kötetei a múlt század hatvanas éveinek eleje óta a könyvhétre jelentetik meg az előző év magyar lírai alkotásainak javát. Zoltán Gábor különös antológiája az 1944-ben, vagyis egy annus horribilis sötét hónapjaiban – a német megszállás, a nyilas terror, a magyar zsidók deportálása és tömeges meggyilkolása idején – született költeményeket gyűjti egybe. A vaskos mű, az „inter arma silent musae” ciceroi bölcsességének cáfolataként, meglepő bőséggel vonultatja föl a költői ambícióval alakított szövegeket.
Szép versek 1944-ben?
A cím egyrészt már-már brutálisan szarkasztikus, hiszen a kollekció darabjainak nem csekély hányada fűzfapoéták csikorgó klapanciája. A dilettáns rímfaragók olykor kifejezetten alantas heccelődése mindenekelőtt azt tanúsítja: a nemtelen szándék, az aljas indulat vezérelte szócséplés ezúttal is fényévnyire van a művészi értékteremtés tartományaitól.
Másrészt a szörnyűségek közepette is létrejöhettek jelentős lírai művek, melyeket valóban szépeknek tekinthetünk, ha az esztétika e nagy múltú fogalmát tág értelemben, mondjuk, Hegel nyomán használjuk („az eszme érzéki látszása”). A kötet karakteradó és harsány értékbeli kettőssége messzemenően indokolja az alcímben szereplő minősítést: abszurd antológia.
Zoltán Gábor munkája természetesen, jórészt igazolja a ma is érvényes irodalomtörténeti kánont: a kiemelkedő költők az „abszolút bűn” (Konrád György) korában sem veszítették el értékteremtő képességeiket. Miként köztudomású: Radnóti Miklós például életműve – és a magyar líratörténet – több csúcsteljesítményét alkotja meg ebben a tragikusan végső pályaszakaszában (Nem tudhatom, Töredék, Levél a hitveshez, Nyolcadik ecloga, stb.). Fontos műveket hozott létre Nemes Nagy Ágnes (e cikk címe az ő, Nem akarok című költeményéből való), Vas István vagy Weöres Sándor is. S persze, egyértelmű esztétikai relevanciájú versekkel jelentkeztek a korabeli kismesterek, akiknek szerepe nélkülözhetetlen az irodalmi élet folyamatosságában.
A könyv ötlete – emeljük ki ezt – jó. Egy ilyen válogatás gyarapítja irodalomszociológiai tudásunkat, tágítja történeti-önismereti tájékozódásunk horizontját. Izgalmas befogadói élmény, ha föltérképezhetjük, hogy egy-egy kétségtelen nagy mű milyen kontextusból emelkedhetett ki. Annak tudatosítása sem lehet érdektelen, hogy némely korszakos súlyú költőnek kétes, vitatható gesztusai is akadtak. (Tanulságos például az az emlékiratbeli epizód amelyben Szabó Lőrinc leírja: 1944-ben a bombázástól rettegő macskáját arra kényszeríti, hogy a nyitott teraszon vészeljen át egy támadást.)
Ugyanakkor a vállalkozás egésze szempontjából igen lényeges, amiről a szerző az utószóban tájékoztatja olvasóját: „Képzeletben elkészítettem ennek a könyvnek egy olyan változatát is, amiben csak maguk a művek olvashatók, azokon kívül legfeljebb a szerzők születési és halálozási adatai. Nagyon is kedvemre való volna egy ilyen kötet, mely azonban jogi okokból gyakorlatilag létrehozhatatlan volna. (…) Ezért döntöttem úgy, hogy a legtöbb esetben csupán idézek a szóban forgó versekből, és ugyanúgy, ahogy a korábbi esszéregényben tettem, írok a szövegekről és a költőkről, a művek létrejöttének körülményeiről.”
Ez bizony baj, méghozzá elég nagy. Itt ugyanis nem valami könnyen áthidalható technikai problémáról van szó, hanem esszenciális ügyről: az idézetekhez fűzött kommentek – függetlenül a színvonaluktól – nem pótolhatják a teljes szövegek hiányát. Ebben az esetben a rész nem képviselheti az egészet. Értjük, hogy a szerzői jogok miatt vált szükségessé a kényszerű kompromisszum. De úgy tűnik: a legitim közlés túl nagy árat követelt. Sajnos, a válogatás tehát – a létrehozására áldozott komoly munka ellenére – e tekintetben is némileg „abszurd antológia”.
Infó:
Zoltán Gábor: Szép versek 1944
Kalligram, 2020.
