„Magyarországnak, nekem személyesen szerencsém van, mert én voltam katona, a fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem el. És nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azokat azért még elviszem a hátamon. Tehát a fizikai megterhelését a tárgyalásoknak azt én az átlagosnál jobban bírom is meg bírtam is.”
Orbán Viktor mondta ezt egy hete a Kossuth rádióban. A jelenlegi miniszterelnök úgy kommunikált, mintha az Európai Tanács maratoni ülésén szabadfogású pankrációval – esetleg tizenegyesrúgásokkal – kellett volna a mintegy kétezermilliárdos gazdasági helyreállítási alap sorsáról dönteni. Az öltözőszagúan romantikus képpel nem is volna sok baj, minden kormányfőnek szíve joga, hogy belegabalyodjon szövegíróinak a metaforáiba, ahogy az is, hogy úgy magyarázzon az övéinek, aminek nyomán áradnak a közösségi médiában a lájkok, szívecskék és zászlócskák. És persze a szóhasználatban is szabadságot élvez: kellő mennyiségű mocskos liberálisozással és komcsizással biztosíthatja a menetrendszerű vértolulást a kemény mag tagjaiban.
Olykor érdemes visszamenni a kályhához, jelesül a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) alapvetéséhez, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatához (NENYI). A 2010-ben választási lendületből elfogadott dokumentum „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” címmel örvendezett a fülkeforradalomnak, ami elhozta az új társadalmi szerződést. Ebben az eszmeesszenciában a NER kinyilvánította azt is, hogy „természetes része a mindenkori parlamenti ellenzék (…), amely a kormányzó többségtől eltérő véleményeket, szempontokat fogalmaz meg és képvisel, a nemzeti egységhez történő hozzájárulását elismerésnek kell kísérnie”.
Utólag könnyen belátható, hogy a Fidesz-kormánynak addig fontos a nemzeti együttműködés, ameddig nem fenyegeti veszély kétharmados felhatalmazását – ami nem egészen 50 százalékos választási eredménnyel is megszerezhető. Ehhez – egyfajta országfaló – jobboldal kisgömböcként nincs más dolga, mint üzemi hőmérsékleten tartani a szavazóbázisát a jól bevált finkelsteini módszerrel, az ellenségképgyártással.
A kormányzati propagandának köszönhetően a baloldal a mai napig cipeli a kommunizmus keresztjét, és mint a 2005-ös Orbán Viktortól tudjuk, Kun Béla és Rákosi Mátyás nyomdokain lépdelve „amikor csak teheti, ráront a nemzetére”. (Kövér László a baloldali bűntörténetet azzal egészítette ki, hogy senki, azaz senki más nem tehet Trianonról, csakis a szociáldemokraták és a kommunisták.) A liberálisok szintúgy hazaárulók a kormányfő és körei szerint, akik Soros György pénzén élnek, és rendre feljelentik Magyarországot Brüsszelben.
Az alternatív orbáni valóságban a mostani uniós csúcson is a nemzetközi liberális brigádok támadását kellett megállítani a magyar és a lengyel erőknek. Miközben a valóságos valóságban az Orbán által csak holland fickóként említett liberális kormányfő, Mark Rutte azon dolgozott (sokakkal együtt), hogy az uniós forrásokért cserébe a jogállamisági kritériumokat számon lehessen kérni. Ehhez képest milyen felütéssel írt a Magyar Nemzet a csúcsról? „Orbán zsenije lehervasztotta a mosolyt a baloldaliak arcáról.”
Köpönyegfordító
Kálmán László nyelvész (lásd: interjúnkat) a Facebookon elemezte Orbán szóválasztását (a miniszterelnök ellenfeleit libernyákoknak titulálta). Ha egy kormányfő ezt a szót használja, akkor a „csőcselék legaljába sorolta be magát”, értékel az egyetemi docens.
„A miniszterelnök tudatosan bánik a szavakkal, és szeret provokálni, heccelni, már-már trollkodás, amit csinál: szerintem a libernyák kifejezés sem véletlenül került a rádiónyilatkozatba” – mondja Hunyadi Bulcsú. A történész, szociológus (egyben a Political Capital vezető elemzője) úgy látja: a Fidesz szereti a szimbolikus ügyeket, csakhogy ezeknek a politikai valóságértelmezési topikoknak súlyos, gyakorlatias következményei is lehetnek. Ilyen, amikor a civil szervezeteket akarja megregulázni a kormány, amikor a független sajtó mozgásterét szűkíti centiről centire, amikor szétroncsolja az MTA kutatói hálózatát és elismert szakembereket pécéz ki magának.
A pártsajtóban Franka Tibor sietett a kormányfő segítségére, és nekiesett Kálmán Lászlónak. „Ebből a már gyökereiben is mérges kotyvalékból aztán – amelyben hazudozás, sunyiság, gyávaság, félelem, irigység, fennhéjázás együtt zuborog – kikeverte a Kálmán-féle rágalomkoktélt”, köszörülte a nyelvét a nyelvészen a lojális közíró a Magyar Nemzetben.
Szerinte a libernyák szó nem mást jelent, mint köpönyeg. Az más kérdés, hogyha valóban komolyan gondolta, amit írt, és Orbán maga is „felsőruházati értelemben” használta a szót, akkor Franka szerint hova caplatott a miniszterelnök rahedli köpönyeggel a hátán Brüsszelben? A Nemzet publicistája nem emlékezett meg róla, de Dragomán György igen: az Athenaeum 1841-es, 48-as számában Kurucz Pál (aki valószínűleg Bajza József) küldött fontos üzenetet a jövőbe, 179 évvel későbbre, nekünk. „Én nem írok díjért, hanem hazafiságból, ez nekem elvem. Tudom, hogy ez elv mellett felkoppan az ember álla, s ha ma három frakkja van, egy év múlva megköszönheti, ha egy rongyos libernyák figyeg a vállán.” Az író hozzáteszi még: „Jegyezzük meg tehát, a libernyák szó azt jelenti: köpönyeg. Aki libernyákot forgat, köpönyeget forgat.”
A liberálisokra használt dehonesztáló kifejezést a Patrióta Európa Mozgalom közösségi oldalán is megtalálhatni: libernyák médiáról írtak két éve. A CÖF (Civil Összefogás Fórum)-szerű szellemi képződmény 209 ezer követővel rendelkező közösségi oldalán a bakonyi halgombócleves és a Kárpát-medence csodálatos madarai között gyíkarcozza a momentumos Fekete-Győr Andrást, hazaárulózza az MSZP-s Ujhelyi Istvánt, és élteti a Fidesz libernyákozó elnökét.
A fogalom öblös zsidózást is kifejező előképe a libsi, amelyet a liberális és a biboldó (zsidó) szavakból kreált a szalonnáci népnyelv, valamint a liberó, a libbant, libióta – vagy Pataky Attila röhejes verséből tudhatóan –, liberóta. Ezek a fogalmak még a Pesti Srácok felületén is inkább a hozzászólások között forognak, mélyen lenn, ahová regnáló kormányfő ritkán alacsonyodik le.
Elvitatott létezés
Hunyadi Bulcsú szerint a szélsőséges populista társadalmi-politikai szereplők és ideológiák sajátja, hogy lekicsinylően és megbélyegzően beszélnek azokról, akik mást gondolnak, mint amit ők, elvitatva tőlük a legitimitást, feleslegesnek vagy károsnak ítélve a létezésüket. A miniszterelnök dehumanizáló, lealacsonyító szóhasználata pedig azt jelzi: ezeket a szereplőket nem kell komolyan venni.
„Az ilyen beszédmód legenyhébb következménye lehet az, hogy elmélyíti és rögzíti a megosztottságot. Az a hozzáállás rögzülhet az emberekben, hogy ha a miniszterelnök így beszél a nemzet egy csoportjáról, akkor ezt ők is megtehetik. Végső soron kialakul egy végtelen bizalmatlanság, és teljesül a cél, hogy egymástól hermetikusan elzárt szekértáborok jöjjenek létre, ahol mindenki csak a saját választóihoz beszél.
Így nemcsak a liberális válik szitokszóvá, hanem mindenki ellenséggé lesz, aki mást gondol, és szavazók lezárnak a kritikus gondolatok előtt. Ennél durvább következmény lehet az egyes személyek, csoportok ellen irányuló verbális vagy fizikai atrocitás, fenyegetés és akár agresszió” – mondja Hunyadi Bulcsú.
A vezető elemző azt mondja: az ellenségképzés a szélsőséges politikai aktorokra jellemző. Kitalálnak, felépítenek egy „pofozóbábut”, és odaállítják a társadalom elé: tessék, lehet utálni. Ennek az a politikai funkciója, hogy összefogja a saját tábort, és közös ellenséget teremt, aki ellen összefogva, együtt lehet harcolni.
És hogy miért a liberálisok? Ennek Hunyadi Bulcsú szerint van egy kulturális-szimbolikus oka. A Fidesz narratívája régóta arra épül, hogy a hagyományos értékeket védik a szabadsággal vagy – ahogy ők fogalmaznak – a szabadossággal, a modernitással szemben. Mindez kiválóan használható mind a belpolitikai, mind a külpolitikai folyamatok magyarázására. Nem véletlen, hogy ez a beszédmód 2015-től, a migrációs hatások megerősödése után durvult el. A menekültellenes retorika és a migrációs narratíva lett az a civilizációs, kulturális keret, ami szerint a liberális nyugati elit tagjai és a belső ügynökeik vélt kötelezettségekkel támadják Magyarországot, miközben a kormány igaztalan támadásoktól védi a nemzetet a külföldi befolyásolástól.
A Fidesz gazdaállatságai
A kormányfő megszólalásaitól korábban sem volt idegen a lenéző és megvető stílus. A menekültválság óta kifejezetten kézre esik neki a láthatatlan háttérhatalmak és hazai ügynökeik emlegetése. A 2016-os március 15-i beszédében a magyar lakosság egy részét parazitáknak bélyegezte, amikor arról beszélt, hogy az ellene szót emelőknek „gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai”. Hasonlóan stigmatizáló szavakkal szólt az „emberjogi harcosok falkáiról” is. Kovács M. Mária nemrég elhunyt történész akkor úgy értékelt a Népszabadságban, hogy „a politikai ellenfelek emberi mivoltának tagadása, dehumanizálása riasztó új fordulat a kormányfő retorikájában”.
Ez a riasztó fordulat utat nyitott olyan, a szervilizmus magasiskolájában tanult elméknek is, mint Csizmadia László. A békemenetes CÖF-elnök a bolsevik-kommunista erők és utódaik ideológiai vírusáról és az ultraliberalizmus többfejű sárkányáról értekezett a közelmúltban a Magyar Hírlapban. A Pesti Srácoktól sem idegen a képi lelemény, ha liberálisokról van szó, szerintük „a matematikától a biológiáig beszivárogtak mindenhová”. Ezt a kerékpárt a Magyar Nemzet tolta a végtelenbe, amikor álnév mögé bújva arról írt, hogy Szabó Tímea egy organizmus, a háttérhatalom biológiai fegyvere, akit „egy titkos szigeten lévő, illegális laboratóriumban hoztak létre egy kullancs és Lendvai Ildikó DNS-éből... Először csak megbújt a parlamenti fakazetták, parketták rései között, aztán lassan bekúszott az ülésterembe…, és szerteszéjjel fröcskölte a baktériumait”.
Jobbnál rosszabb
„A Fidesz az elmúlt években szinte szó szerint átvette a szélsőjobboldal üzeneteit. Az a diszkurzív keret, amiben a migrációról beszélnek, megfelel a szélsőjobboldali Great Replacementnek, vagyis a Nagy Kicserélődés elméletének, miszerint külső és belső erők fenyegetik az őshonos fehér, keresztény, férfidominanciájú társadalmak etnikai és kulturális előjogait. Az ő narratívájukban a belső ellenséget a »család értékeit fenyegető« meleg közösségek, a »bevándorlást támogató« baloldali és liberális politikai csoportok és a misztikusan hangzó jelzővel ellátott, »külföldről támogatott« civil szervezetek jelentik. Ezt a szélsőjobboldalon uralkodó narratívát alkalmazza a Fidesz, ha esetenként finomabb nyelvezettel is” – értékel a PC vezető elemzője.
A liberálisellenesség politikai termék, amint a polgári Magyarország eszménye is az volt, véli G. Fodor Gábor szavait parafrazálva Hunyadi Bulcsú. Fontos eleme volt ez már a menekültellenes narratívának, a Brüsszel elleni szabadságharcnak, a Soros György elleni kampánynak is, és a vezető elemző attól tart, velünk fog maradni, mert a kormány úgy ítéli meg, hogy a liberális ellenségképgyártásnak konjunktúrája van.
A Fidesz számára a szélsőségesség követelmény, hiszen más formáció által bemutatott, értékelhető szélsőjobboldali produkció híján táborának jelentős része – egy néhány évvel ezelőtti becslés szerint egyharmada – radikális. A parttalan jobbra tolódás azonban veszélyes is lehet számára, mert középről, az européer, atlantista, konzervatív városi nagypolgári rétegből veszíthet további szavazatokat, mint ahogy a korábbi lemorzsolódást alátámasztották a közvélemény-kutatások is, mondja Hunyadi Bulcsú.
„A Fidesz hatalmának az egyik alapja ezért a totális kontroll. Egyrészt a nyilvánosság és a közbeszéd kontrollja, másrészt a politikai folyamatoké, hiszen naivitás lenne azt gondolni, hogy ami a szélsőjobboldalon történik, arra a Fidesznek nincs ráhatása. Ahogyan teljes erőbedobással és éles médiafegyverzettel támadtak az erősödő és a mérsékelt jobbközép szavazóinak gesztusokat tevő Jobbiknak, azt jelzi, hogy a szélsőjobbhoz szólva sem akar szavazatokat veszíteni és riválist látni a jobboldalon.
