Miután végre megszületett a megállapodás Európa állam- és kormányfőinek maratoni csúcstalálkozóján, amely mindössze húsz perccel volt rövidebb a húsz évvel ezelőtti nizzai uniós csúcsnál, mindenki lelkendezett. Hiszen akkora összegről született megállapodás, amilyenre még nem volt példa az EU történetében. 2021-től összesen 1800 milliárd eurót osztanak el a tagországok között, ebből 750 milliárdot a koronavírus-járvány okozta károk helyreállítására fordíthatnak a tagállamok.
A magyar kormányfő hozta a formáját: nemcsak győzött, hanem – mint fogalmazott – a nemzeti büszkeségünket is megvédte. Hát persze, ez is csata volt, mit csata, valóságos háború, de mint mindig, szorgos népünk ezúttal is győzedelmeskedett. Igaz, ahogy a nyilatkozatokat elnéztük, ebben a háborúban vesztesek mintha nem is lettek volna.
De Orbán Viktor valóban győzött. Még a hétvégén azt mondta, a magyaroknak kell dönteniük arról a pénzről, ami a magyaroké - még ha ez a pénz valójában nem a magyaroké, hanem egyebek mellett a német adófizetőktől származik. Ám kétségtelenül elérte: nemhogy szigorú brüsszeli kontroll nem lesz az uniós pénzek felhasználásánál, de a jogállamsághoz sem kötik majd mindezt. A megállapodásban az erről szóló rész legalábbis több mint komolytalan.
Mi pedig már előre pontosan tudjuk, hogy a következő hétéves uniós költségvetési időszakban a „magyar emberek” hogyan fognak dönteni arról a pénzről, ami az „övék”. Még több stadiont akarnak építeni, és még több olyan, részint az EU által finanszírozott beruházást és közbeszerzést fognak lebonyolítani, amivel hogy, hogy nem a kormánypárthoz nagyon is közel álló oligarchák járnak jól.
Az utóbbi időben oly sok fogadkozást hallhattunk uniós tisztségviselők részéről, hogy most minden más lesz, a következő uniós büdzséből származó kifizetéseket a jogállamiság tiszteletben tartásához kötik majd. Az eredmény azonban mindig ugyanaz. Amikor konkrét döntést kellene hozni ez ügyben, a határozottság hirtelenjében elillan, mintha eleve tudnák, hogy a magyar kormány megint csúfot fog űzni a demokráciából, ők pedig ismét egy ejnye-bejnyével letudják a dolgot. Aztán megy tovább minden a régi kerékvágásban.
Ez a csúcs minden korábbinál jobban igazolta, mennyire rossz irányba halad a közös Európa. Értékközösségről már régen nincs szó, hiszen mára teljesen háttérbe szorulnak azok az eszmék, amelyek mentén az Unió annak idején létrejött. Csak a pénz számít: hogy ki mennyit kap, illetve a tehetősebbek mekkora visszatérítésre tarthatnak igényt. Amikor a forrásokról vitáznak, már az oly sokat emlegetett klímavédelem, a kutatás-fejlesztés vagy a szociális kiadások is jelentéktelennek tűnnek. Épp ezeket a célokat kurtítják meg, hogy a tehetősebb államok nagyobb összegeket kaphassanak vissza a büdzséből.
A csúcs a Berlin-Párizs tengely végét is jelenti, a britek kiválásával a takarékos négyes (azaz már ötös) határozza meg az ügymenetet. Az Unió takaréklángra került, amivel egyesek biztos jól járnak - mi, európaiak, annál kevésbé.