Harmincöt esztendeje, a magyar futball mindmáig utolsó igazi sikerévében kezdődött. Feljutott az NB I-be a magyar tenger fővárosának kis csapata, a már 1984-ben MNK-győztes Siófoki Olajbányász. Sőt stabil első osztályú maradt, húsz évadot töltött a mind alacsonyabb színvonalú élvonalban. De eleinte „figurái” voltak, más NB I-es csapatok közismert menőivel állt fel: Bódi Zoltánnal (185 első osztályú mérkőzés), Handel Györggyel (186), Tieber Lászlóval (240), Virágh Ernővel (190).
A második „fecske” a Vác volt. Ám, amíg a Siófok csak két negyedik helyig jutott, a Híradásból lett Izzó egyszer arany-, kétszer ezüstérmet nyert. A feljutást annak is köszönhette, hogy leigazolta Várady Bélát, aki levezetésképpen a Duna-parti társaság vezéralakja lett. A ballábas bombázó huszonegy NB I-es meccset játszott a Vácban, 338-at a Vasasban; Vácott búcsúmeccset rendeztek a tiszteletére, Angyalföldön nem... Az 1994-ben aranyérmes Pest megyei csapatban persze már nem játszott; abban Koszta, Nagy Tibor, Aranyos, Nyilas, Dzurják „Csöpi”, Füle szolgált, és a Vác az egész évadban csak háromszor kapott ki, az írástudó technikai igazgató László Attila minden héten lelkendezhetett a Váci Napló hasábjain.
Aztán nagy tempóban megindult a felhígulás. A nyolcvanas évek végén még beköszönt a Veszprém, majd kilencvennégytől bemutatkozott a felejthetetlen akasztói Stadler (József) FC, klubházában kastélyokba illő hatalmas kristálycsillárokkal, de a ragyogás csak négy esztendeig tartott. A Tiszakécskéé egyetlen egyig, az agárdi Gázszeré háromig. (A klubelnök akár Mészáros Lőrinc is lehetett volna, de Németh László volt.) Azért a Fejér megyei kis csapat letette névjegyét: 1997 őszén a Fáy utcában 6-2-es csapást mért a valaha nagy hírű Vasasra.
Következett a Nagykanizsa, mely ötven évvel első NB I-es szereplése után, 1999-ben bukkant fel az élvonalban. Nem sokáig. De kétszer annyi ideig, mint a mindössze két évadon át első osztályú Sopron. A 2004-ben feljutó Pápa már nyolc szezont töltött az NB I-ben, ám tizenegyediknél jobb nem tudott lenni. A szintén rövid távon futó REAC (jaj, szegény jó barátom, Kutasi Robi!) a legjobb évadában tizenkettedik volt, a Paks viszont 2006-tól egyfolytában első osztályú, és 2011-ben ezüstérmet nyert. A Kecskemét megint csak jött, látott és eltűnt, akárcsak az 1948 után 2010-ben újra első osztályú Szolnoki MÁV, amely már 2011-ben kisiklott.
A vasutasokat politikai színezetű alakulatok követték: a Felcsút és a Mezőkövesd. Majd jött – és ment – a Gyirmót, a szintén narancssárgában játszó Balmazújváros és Kisvárda (az előbbit elejtették, citromsárga lett belőle), legutóbb pedig a Budafok.
Mindez azért történhetett meg, mert a hajdani fővárosi nagy csapatok árnyékaivá váltak önmaguknak. A huszadik században 92:6 volt a bajnoki címek aránya a budapestiek javára, és egynél több elsőséggel csak a Győri ETO büszkélkedhetett a vidékiek közül. (A kisalföldi együttes 1965-ben a BEK legjobb négy csapata közé jutott, de még 1979-ben is a Juventusszal konkurált, a torinói 0-2 után a visszavágó huszonharmadik percében 2-0-ra vezetett. Aztán Pozsgait kiállították, Causio szépített, és a 2-1-gyel kiesett az ETO. Ám azt a győri „gyufát” ki lehetett húzni...)
A huszonegyedik században 12:8-ra vezet a vidék. Az FTC öt, az MTK 2, a Honvéd egy aranyérmet nyert, az Újpest és a Vasas egyet sem. Közben a bajnokság iránti érdeklődés nemegyszer e cikk kiindulópontját, 1985-öt idézte, mert nagyjából úgy csigázta fel a közönséget, mint Szűrös Mátyás brosúrában is megörökített előadása A nemzetközi kommunista mozgalom néhány időszerű kérdéséről vagy Stefka István Munkásutánpótlás című, a szakmunkásképzésről szóló sorozata a Kossuth Rádióban.
Ami biztos: a falufutball nem sok jót hozott a magyar labdarúgásnak. A több mint sportág hazai történetének legrosszabb harmincöt esztendeje van mögöttünk, jóllehet az utóbbi évtizedben annyi pénzt tettek bele, amennyit még sohasem. Az illetékes urak nyilván nem gondoltak arra a körülményre, hogy az áradó lébe bele is lehet fulladni.
Pláne, ha mentőöv sehol.
