Hatévesek lettünk, s bár gyűlölöm hasonló esetekben a többes számot, most mégis indokolt. Pár évvel ezelőtt még nem is sejtettem, hogy mennyi rutin kell a neveléshez, mennyi know-how sűrűsödik össze egyetlen olyan napban, amit egy egészen átlagos napnak nevezhetnénk, vagyis sikeresnek, mert nem dőlt össze a birodalom, senki nem akart világgá menni, a mécses is csak annyiszor törött el, ahányszor indokolt volt. Az ilyen nap gyönyörű. A világgá menős is az, de inkább utólag. Hiába kutatok a fejemben, nem tudok felidézni semmi olyasmit a szüleim arcáról, ami tanácstalanságról árulkodna. Arról, hogy pillanatig is töprengeniük kellene azon, hogy most miként is kellene megoldani ezt a kényes helyzetet, hogy a pedagógiai kecske is jóllakjon, és a szeretetkáposzta is megmaradjon. Valahogy mindig magabiztosnak tűntek, és felkészültnek, mintha csak könyvből olvasnák, hogy mit kell tenni. Egészen a kamaszkorig kell visszamennem, hogy az első repedések, vagyis kételyek megjelenjenek ezzel kapcsolatban. Amikor szinte biztos voltam benne, hogy én sokkal jobban nevelném magam, ha mindenestül rám bíznák a dolgokat. De hát mit ne tudna ezerszer jobban mindenkinél egy egészséges kamasz? Mit ne rúgna fel páros lábbal, hogy aztán reggelre titokban mindent visszarendezgessen?
Szóval némiképp büszkén feszítettünk a torta mögött, mert végre sikerült a legnagyobb problémát megoldani. Végre a születésnaposról szólt a szülinap. Az ember azt hinné, hogy ennél magától értetődőbb dolog nincs is világon, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Ha például belegondolok abba, hogy egy-két éve mennyi ajándékot hordtunk össze a gyereknek, szinte beleborzadok. Már az a veszély fenyegetett, hogy hétéves korára komplett játékboltot nyit majd a saját Disneylandjében, de előtte még elviszi egy körre a sportkocsijával a barátait. Persze érthető volt a buzgalom, senki sem akart lemaradni, mindenki úgy vélte, hogy az ajándékok mennyiségével és méretével kvázi a szeretetét fejezi ki egy matematikai egyenlet formájában, s mindez csak rosszabb, ha szilánkosabb a család, és nagyobb a kompenzáció vágya. A gyerek tehát úszott az ajándékokban, egy pszichológus elégedetten dőlt volna hátra, hogy húsz év múlva is bőven lesz munkája.
Most viszont végre sikerült összeházasítani a mértéket az odafigyeléssel, és már nem egy titkos árverésnek tűnt a szülinap. Az ajándékok nem egymást oltották ki, nem egymásra licitáltak. A búvárszemüveg jó szolgálatot tett a strandon, mert a segítségével megtehette az első úszásra hasonlítható mozdulatokat a nagy medencében, a távirányítós autó kiszállította a Dusi étterem rendeléseit, és végre – ez volt a legnagyobb öröm – már a könyvek sem olyan szükségmegoldásnak tűntek, mint a karácsonyi pizsama meg zokni. Szinte belevetette magát a száz legszebb magyar népmesébe és a Benedek Elek-gyűjteménybe, mert már ideje volt kissé megtorpedózni a Marvel-univerzumot, aláásni a Csillagok háborúját (nem teljesen, mert a kirakóson már a rohamosztagosok feszítettek). Szerencsére ma már Mátyás király is van olyan szuperhős, mint Batman, és ennek azért örül a bennem élő népnemzeti keresztény, mert mégis rendes gyökerei lesznek ennek a fránya gyereknek, vagy hogy is van ez. És mindeközben szólt a Máté Péter bestof, mert a vírushelyzet magával hozta a rádióhallgatást, és naná, hogy a retró dalokat sugárzó csatornában állapodott meg közös nevezőként a család, ennek köszönhetően ma már azt dúdolja a gyerek, hogy nehéz a boldogságtól búcsút venni, illetve, hogy egyszer véget ér a lázas ifjúság. (A nosztalgia egyébként nagy úr, megdöbbenve veszem észre magamon, hogy azok a dalok is meg tudnak ma már hatni, amelyeket anno szívből gyűlöltem. Még nem énekelek teli torokból Záray-Vámosit és Aradszkyt, de már közeledek és nem távolodom.)
Tényleg úgy tűnt, hogy végre nem magunkat toljuk oda különféle méretű és mindenféle színű dobozok formájában az ünnepelt elé, hogy csak engem szeress, hanem pár lépéssel messzebbről figyeljük az örömét. Részt veszünk benne, és nem nyomjuk agyon. Ez így már tényleg az ő napja.
Képzeletben elővettem az én fotómat a hatéves születésnapomról. Kénytelen voltam, mert amúgy alig emlékszem valamire. Sem az ajándékaimra, sem arra, hogy hol, vagy hogyan történt. Csak tippelni tudok. Nézem magamon a hetvenes évek gyermekdivatját, a félszeg mosolyt, a fényképezőgépnek szóló diszkrét boldogságot. Már tudom, hogy túl vagyok azokon a traumákon, amelyek miatt majd érdemes lesz pszichológushoz járni. Ősszel iskolába megyek, s már csak pár hónap és dadogni fogok. Szinte kész vagyok, csak még nőni fogok pár centit. A képen, mint illó öröm, még látni az elfújt gyertyák füstjét.
Jó lenne tudni, hogy majd Dusi hogyan veszi elő a mostani digitális fotóit. Érdeklik-e majd azok a részletek, amelyek nem láthatók a képernyőn. Vagy elég lesz, ha majd kikeresi az archívumból ezt a cikket. Vajon jól öregednek majd az emlékek, jól sárgul a papír? Lesz még olyan világ, amelyben magától értetődően el lehet helyezni a múltat? Olyan kérdések ezek, amelyekben talán épp az a jó, hogy nem tudom a választ.
