A körúton sétálva hangos ordításra leszek figyelmes. Elsőre természetesen oda se nézek, ordít mögöttem egy ember, hát hadd ordítson, na ja, mit tudok csinálni, én is szoktam ordítani, igaz, én belül, hogy ne hallja senki, hát mit érdekel engem, ha más is ordít, neki is megvan rá az oka.
Természetesen elképzelhető, hogy azért ordít, mert segítséget kér, ez esetben természetesen egy közönyös bunkó, aki vagyok: a járókelő-effektus dolgozik bennem, mint mindenki másban, hát hadd dolgozzon, az a dolga, nyilván azért alakul ki az efféle önvédelmi reakció, mert hasznos.
Kettőt még lépek, s mivel ez az ember még mindig ordít mögöttem, elhatározom, hogy ez engem nem fog érdekelni, megvan nekem a saját bajom – mondom, azt a társadalmi lényt alakítom, aki igyekszik a dolgokba nem belefolyni, majd megoldják mások, ha pedig nem oldják meg, akkor úgy is jó. Szóval kettőt még lépek, amikor egyszerre csak megtorpanok, mint akibe villám csapott. Úgymond „a földbe gyökerezik lábam”, azt hiszem, ezt a képet erre a helyzetre találta ki a nyelv.
Azért torpanok meg, mert előttem úgy három-négy méterrel egy kutyát pillantok meg, a gazdájával sétál pórázon, éppen ezt a kutyát bámultam mélázva, mikor a mögöttem ordító emberről igyekeztem a figyelmemet elterelni – és most azért állok meg, mert azt látom, hogy a kutya, aki nyilván hallja, amit én, megáll, hátrafordul, és a homlokát ráncolva, a fülét hegyezve figyel. Természetesen nem tudhatom az okát, ám valahol belül, mélyen mégis bizonyos vagyok benne, hogy ez a kutya azért fordult hátra, hogy az ordítás forrását megnézze magának. Áll előttem pár méterrel mozdulatlanul, hátrafelé figyel, én is állok mozdulatlanul, a kutyát figyelem, az a bizonyos ember pedig még mindig ordít mögöttünk.
Nem, nem az a jó kifejezés, hogy az emberi ordítás miatt a homlokát ráncoló kutya láttán elszégyellem magamat. Nem szégyen az, amit érzek, de ahhoz hasonló. Nem is tudom, hogy egy állat előtt az ember szégyellheti-e magát. Úgy értem, nem tudom, van-e értelme ennek az érzésnek egy állattal összefüggésben, aki az ember belső szégyenét sem érzékelni, sem megítélni nyilvánvalóan nem képes. Egy kutya képes szégyellni magát, ezt tudom, de abban nem vagyok biztos, hogy a más szégyenével vajon tisztában lehet-e.
Mindenesetre megfordulok én is. Most már látni akarom, hogy mi történik mögöttünk, úgy értem, a figyelő kutya és a figyelmetlen ember háta mögött.
Az történik, hogy egy tolókocsiban ülő, lábatlan ember üvölt három huszonévessel, akik körülállják és röhögnek rajta. Nem tudom, hogy mit akarnak tőle, azt sem tudom, hogy akarnak-e tőle valamit, csak azt tudom, hogy a derékban kettévágott emberi torzónak nem tetszik, hogy azok hárman körbeállják. Emiatt ordít. Valami olyasmit ordít, hogy a kurva anyátokat, hagyjatok békén. Visszafordulok, hogy megnézzem a kutyát, az érdekel, hogy miképpen reagál. A kutya sóhajt, és a fejét rosszallóan megcsóválja. Úgymond „nem hiszek a szememnek” – azt hiszem, ezt a képet erre a helyzetre találta ki a nyelv.