Nem mindennapi egyveleg Tom Hanks álomprojektje, A Greyhound csatahajó. Induljunk ki csak magából Hanksből, hiszen van olyan nagy színész és magával ragadó személyiség, hogy ha őt kell nézni bő másfél órán keresztül, az már látatlanban is minőségi időtöltésnek ígérkezik. A gyártó Sony is hasonlóan gondolkodhatott, hiszen úgy adott oda ötven millió dollárt a projektre, hogy inkább egy operatőrként ismert, igaz 2004-ben rövidfilmes Oscart elnyerő Aaron Schneider ült a rendezői székben, a forgatókönyv pedig Tom Hanks keze munkája. Bár, meg kell jegyezni, ő sem kezdő, hiszen az 1996-as Nyomul a banda című saját filmjét íróként is jegyzi.
Jelen esetben C. S. Forester 1955-ben publikált The Good Shepherd című regényt adaptálta, amely a Greyhound nevű romboló debütáló, Krause nevű kapitányának első bevetését mutatja be: 1942-ben egy harminchét hajóból álló kereskedelmi konvojt kell átkísérnie az Atlanti óceánon keresztül, lehetőleg megvédve azokat a német tengeralattjáróktól, amelyekből az út úgynevezett sötét verem részén (ahol nincs légi támogatás) folyamatos támadásokat intéznek ellenük. Ilyen kontextusban az ötvenmillió dollár máris nem olyan nagy összeg, elvégre egy-egy akciójelenet megalkotása viszi a pénzt. Így talán nem véletlen, hogy A Greyhound csatahajó kamara jellegű lett, a cselekmény középpontjában Krause kapitány áll – a Saul fia után szabadon.
A forgatókönyvíró Tom Hanks pedig teljesen tisztában van a színész Tom Hanks képességeivel, nincs túlírt vagy túljátszott jelenet. Sőt, maguk a dialógusok csupán háborús párbeszédek, az egész filmben csak parancsok hangoznak el. Hanks a művészetet a sokszor nagyon rövid csendekben rejti el, egy-egy emberfeletti döntés meghozatalába például. Egyszóval, aki arra bazíroz, hogy egy újabb remek alakítást szeretne látni Tom Hankstől, az nem fog csalódni.
Pedig A Greyhound csatahajó nem makulátlan film. Sőt. Technikai szempontból az akciójelenetekben olykor bántóan pixeles, mintha nem is lenne kész. Ezt az elméletet meg tudom támogatni azzal a ténnyel, hogy a Sony ezt a filmet moziba szánta, de a koronavírus miatt végül – nyilván embertelen mennyiségű pénzért – lepasszolták az Apple-nek, így végül csak online debütált. Így a digitális trükkökre sem kellett annyit költeni, a kis képernyőn úgysem annyira bántóak. Egyrészt, de igen, bántó, másrészt bosszantó is, mert ez tipikusan olyan mű, amely moziban, nagy vásznon lett volna igazán élvezhető. Bár esztétikai téren is vannak vele problémák. Sikerült például beleszaladni abba a hollywoodi klisébe, hogy az ellenséget démonizálják: az arcnélküli német ellenség tengeralattjárói ábrázolása kegyetlenséget sugall, és a rádión keresztül folytatott pszichológiai hadviselésük aránytalanul stilizált. Persze meg kellett teremteni a kontrasztot Krause kapitánynak, aki még halott nácikat is lelkeknek tartja és megviseli a fekete bőrű szakács halála. A kötelező álomgyári pátosz sem marad el az utolsó tíz percben – ez a mű leghosszabbnak tűnő része.
A Greyhound csatahajó esetében nem lehet nem párhuzamot vonni Wolfgang Petersen klasszikusával a Das Boot – A tengeralattjáróval, hiszen ugyanazt a történetet meséli el amerikai szempontból. Petersen munkája azonban – különösen a bővített rendezői változat – emberi drámákkal teletűzdelt alkotás, amely a háború értelmetlenségét a pusztulás metaforáiban mutatta meg.
Hanks verziója egy karakter tanulmány, amely szűk másfél órás, néhány flashback-kel megtűzdelt akciófilmben alakul ki. Nagyon nem ugyanaz a két szint: a Greyhound ennek ellenére abszolút pozitív élmény, amely hosszú hónapok karantén műfajai után kötelező nézésre javasolt.
