Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ha az arcát nem is, de a hangját egy fél ország ismerte. Ha nem az egész: Ónody György, aki gyermekkorától kezdve újságíró akart lenni, a XX. század második felében a Kossuth Rádió egyik legismertebb munkatársa, majd a korabeli médiavilág egyik legkiválóbb külpolitikai műhelyének a vezetője lett. Kissé rekedt, jellegzetes tónusú, inkább mély fekvésű hangját hosszú évtizedeken át hallhatták a Magyar Rádió különféle, s akkor nagyon is népszerű műsorainak hallgatói, mindenekelőtt azok, akik a világ dolgai iránt érdeklődtek. Ónody – sokaknak Gyuri és talán még többeknek tréfás becenévvel „Főherceg” – kiemelkedő szakértője lett a Közel-Keletnek, ebbéli jártasságát és elemző készségét több könyv is őrzi, de talán legalább annyira fontos, hogy a Kádár-világban a sok szempontból érzékeny közel-keleti témakörben is megőrizte higgadtságát, mértéktartását; kerülte az éles Izrael-ellenes szóhasználatot, s nem „ájult el” a központi politika által támogatandónak tartott, de soha sem volt „arab egységtől”, amelyet Moszkva nyomán az egész szocialista világ „antiimperialistának” minősített. Ezzel a mértéktartásával egyébként markánsan különbözött jó néhány sajtós pályatársától, akiknek pedig több okuk lehetett volna a zsidó állam iránti rokonszenvre.
Sikereinek részletezésére itt nincs mód, a párizsi tudósítói évek az ő esetében is az újságírói pálya csúcsát jelezték; rádiós kvalitásaihoz emberi tisztesség és korrektség társult, távol állt tőle minden szakmai irigység és féltékenység. Jorge Luis Borges írja valahol, hogy az idő folyójában „az arcok is elfutnak, mint a víz”, de Ónody hangja velünk marad, ahogyan szeretetre méltó egyéniségének rádiós emléke is.
