Tudathasadásos a dolog. Nézem az M4-en a szovjet–magyart 1986-ból, és mintha nosztalgiám lenne. Pedig életem legfájdalmasabb, a helyszínen átélt magyar futballmeccsét látom. Ott voltam persze a magyar–amerikain is 1979-ben, amikor dr. Lakat szövetségi kapitány csapatát tengerentúli amatőrök oktatták a Népstadionban (0-2), de arra a találkozóra a vendégeken kívül senki sem készült, a „névtelen” ellenfél miatt a meccset mindössze háromezer néző előtt rendezték meg. A lelátón ültem aztán Eindhovenben (1-7), Amszterdamban (1-8), vagy a jugoszlávokkal „vívott” dupla edzőmérkőzésen, a vb-pótselejtezőnek nevezett Üllői úti 1-7-en és belgrádi 0-5-ön is, ahogyan tanúja lehettem három egymást követő izlandi győzelemnek (2-1, 2-0, 2-1), rettenetes liechtensteini 0-0-nak... Minek nem? De az utóbbi szörnyűségek idején valódi futball és remény sem maradt, az illúziók réges-rég odavesztek.
Ám Irapuatóban úgy mentem ki a vb-meccsre... Itt megállok, mert a Mundialról az jut az eszembe: a világbajnokság olyan nekünk, mint a Hold. Távoli, titokzatos, nem járunk oda sem. Ami a labdarúgást illeti, harmincnégy esztendeje kiíratkoztunk a világból. S tekintettel arra, hogy az előző vb selejtezőin a boldogtalan magyar válogatottat egyaránt tizennégy pont választotta el a két továbbjutótól, nem lehet mondani, hogy a hallatlanul hosszú idő alatt tapodtat is közelebb jutottunk volna a világtornához, sőt.
Ám nyolcvanhatban még azt hittük, versenyben vagyunk. A válogatott idegenben legyőzte Hollandia és az NSZK legjobbjait, itthon Brazília vegyes csapatát – de Liechtensteinnél vagy a honfitársainkat fél különösen nehéz éven belül elkenő andorrai, luxemburgi, kazah „mesterhármasnál” ki tudja, hány góllal erősebb „mix” volt az megannyi labdaművésszel! –, aztán a déli tizenkettőkor úgy negyvenfokos mexikói katlanban a második percben jött Jakovenko, a negyedikben meg Alejnyikov... Majd az, aki csak akart.
Akár 12-0 is lehetett volna, mivel valamennyi magyar játékos fáziskéséssel mozdult minden
labdára. Ilyet soha máskor nem tapasztaltam. Nem akartam hinni a szememnek, de aztán a Comanjilla Szállóban a játékosok elárulták: már a bemelegítésnél attól féltek, hogy összeesnek, mert jártányi erejük sem volt. Na most, ez a csapat a letámadó taktikájával tudta felülmúlni a földkerekség közvetlen élvonalához tartozó vetélytársakat is; ahhoz pedig, hogy a rivális egy labdarúgójára rendszeresen kettő-három jusson, tökéletes erőnlét kell. Ám a ragyogóan kondicionált együttes irapuatói viszontagságairól Rác László, a szovjet csapat középpályása azt mondta: „Nem futottak rendesen, nem volt erő bennük, kábultak voltak.”
Vb-meccsen akkor láthattam élőben először a magyar válogatottat. Mielőtt elutaztam tudósítani Mexikóba, a Népszabadság szerkesztőségében jóindulatúan felhívták a figyelmemet, hogy nagy a felelősségem, mert a világbajnokság idejére a példányszámot 800 ezerről 900 ezerre emelik. A csoportmérkőzések végére vissza lehetett állni az eredeti auflágra. Bognárral, Dajkával, Détárival, Esterházyval, Garabával, Hannichhal, Kardossal, Kiprichhel, Kovács Kálmánnal, Nagy Antallal, Róth-tal, Szendreivel és a többiekkel azóta ezerszer átbeszéltük, mi történhetett, de biztosat senki nem tud, a legfőbb magyarázat az elrontott felkészülés, a mexikói magaslat havas ausztriai „imitálása”, a déli edzések a tűző napon és a kilencven százalékos páratartalomban, a teljes kimerülés. Hogy aztán mindenki ugyanazon a napon, egyszerre lett rosszul? Arra talán indok az Alpok, talán nem.
Mégis: bár egyebet nem köszönök a közszolgálatinak nevezett televíziónak, szinte hálás vagyok, amiért újra megnézhettem a szovjet–magyart, a magyar–kanadait és a francia–magyart. Pedig az MLSZ nagy találmányára, a 2011-ben Telkiben rendezett irapuatói emlékmeccsre nem voltam hajlandó elmenni. Hogy a 0-6-ot ünnepeljem? Az nem létezik! Mondtam akkor. Most meg azt vettem észre, egyáltalán nem csupán szomorúan tekintek a képernyőre. Valamelyes büszkeség is előtört belőlem, hiszen a csapat valamennyi tagja mégis csak a világbajnokságon járt. Az utódok meg helyben járnak. A vb megy, ők maradnak.
Azok a null-hatos legények a világszínvonallal vetélkedtek. Besszonovval, Oleg Kuznyecovval, Zavarovval, Platinival, Tiganával, Giresse-szel. S a mindmáig utolsó magyar vb-győzelmet érték el Kanadával szemben. Ma már azt mondom: szép volt, fiúk!
A lélektan kiszámíthatatlan. Mexikó a győzteseket sem boldogította. Rác tűnődve említette: „A Szovjetunióban, majd utódállamaiban nem az maradt fenn arról a vb-ről, hogy 6-0-ra legyőztük a magyarokat, hanem az, hogy 4-3-ra kikaptunk a belgáktól, és kiestünk a legjobb tizenhat között.”
Csoda-e, ha nekem már úgy tűnik: te drága 0-6!
