Hogy élte meg az elmúlt két hónapot? Volt olyan döntése, ami lelkifurdalással járt?
Nem volt, és orvosként is meghökkentően kevés dolgom akadt. A baleseti intézetben alaposan felkészültünk a járványra, de csak a széle kapott el minket. Tipikus magyar aneszteziológus szakorvos vagyok, aki félállásban közalkalmazott, míg a maradék időmet más kórházak és magánintézmények között osztom meg vállalkozóként. A COVID időszak alatt fontos volt, hogy mindenki csak egy helyen dolgozzon, ne hurcoljuk kórházról-kórházra az esetleges fertőzést. Maradt ez a félállásom, ahol viszont sokkal kevesebb volt a baleseti sérült is. A tervezhető műtéti programok leálltak. Majdhogynem egy hátradőlős időszak volt, eltekintve a folyamatos készültséggel járó feszültségektől.
Ugyanakkor, ha valakit eszméletlen állapotban, a kikérdezés lehetősége nélkül hoztak be, alapból feltételezni kellett, hogy potenciális vírusfertőzött. Minden ilyen sérültet teljes védőfelszerelésben, a fejünk búbjáig beöltözve vittünk végig a diagnosztikán és a sokktalanításon. Ez normál hétköznapokon is izzasztó fizikai igénybevétellel jár, nemhogy védőruhában, amikor szakad rólunk a víz. A rosszabb FFP-maszkok alatt alig van levegő, az arcpajzs pántja abroncsként szorítja a fejet, és arra jön rá még a védősapka. Ezekhez - ha egyszer az ember már hozzáért a beteghez - nem lehet hozzáérni, mert ha mégis megtenné valaki, mindent a szemétbe kellene dobni.
Az volt a legjobb, ha effektíve dolgozni kellett a beteggel, mert akkor az ember arra koncentrált, amit csinált. De ha éppen várni kellett valamire, és nem volt ami elterelje a figyelmem, a falat kapartam, úgy fájt a fejem. Szerencsés esetben rövid időn belül megérkezett az összetört autóból kimentett ember hozzátartózója, aki tisztázhatta, van-e esetleges COVID-fertőzése a sérültnek vagy az esetdefiníció szerint egészségesnek tekinthető.
Mit gondol, önnek lettek „láthatatlan áldozatai”? Küldött haza utasításra olyan beteget, akinek esetleg szüksége lett volna további kórházi ellátásra?
Nekem könnyű dolgom volt. Baleseti sérültekkel foglalkozó altatóorvos vagyok, nem döntöttem olyasmiről, hogy melyik beteg kerüljön műtétre, és ki ne. Nyílt lábszártöréssel, vagy összetört koponyával senkit nem lehet elküldeni, azonnal meg kell kezdeni az ellátását. De szeretném hangsúlyozni, mindezek az én, sajátos munkahelyi helyzetemből eredő tapasztalataim - számos kollégám dolgozott a szokásosnál is sokkal többet, szembesült sokkal nehezebb döntésekkel, élt meg sokkal súlyosabb konfliktusokat.
A járványhelyzet miatti húsz százalékos kórházi kapacitáscsökkentés, az ágytartalékolás fennállhat akár egy-két évig is. Mit jelent ez az ellátók szempontjából?
Eddig sem volt teljesen világos , hogy mit jelent ez az úgynevezett kapacitástartalékolás. De egy intenzív osztály esetében most nincs olyan, hogy tíz ágyból kettőt üresen tartunk, mondván: érkezhet egyszer covidos beteg. Ha valakit hoz a mentő, és talpra kell állítani, le fogjuk tenni az első üres ágyra. A COVID-fertőzött ellátása amúgy sem különbözik érdemben más, például TBC-vel vagy egyéb ragállyal érkező betegétől. A fertőző betegeket eddig is elkülönítve kellett kezelnünk, a személyzet ugyanúgy beöltözik, és a szakemberek végzik a dolgukat. Minket így kevesebb meglepetés ért, mint az átlag ellátókat. De összességében sincs értelme mindenütt az ágyak húsz százalékát üresen tartani, hiszen ekkora kapacitást kitesznek a külön erre a célra épített kórházak és a járványosztályok is.
A rapid áprilisi , 60 százalékos ágykiürítés ügye sem nyugodott el teljesen. Az orvosi kamara tud konkrét ügyekről, amelyekben jogi vagy etikai szempontból vizsgálnák egy-egy kiürítő intézmény szakembereinek, egészségügyi vezetőknek eljárását?
Nem, nem tud.
A miniszter egyik interjújában azt mondta, az orvosok döntötték el, ki megy és ki marad az ágyakon. Kértek-e az orvosok az ilyen döntéseikhez támogatást a kamarától?
Nem, a kamara elnökségéhez konkrét segítségkérés nem érkezett. De ez nem jelenti azt, hogy a területi etikai bizottságokhoz sem jutott el ilyesmi, vagy hogy egyáltalán nincsenek ilyen vizsgálatok - a döntések nehéz, konfliktusos voltáról pedig számos informális jelzést kaptunk. Megjegyzem: elég sajátos értelmezése volt az a helyzetnek, ami ezt a felelősséget az orvosokra tolta.
A katasztrófának az a definíciója, hogy kevesebb eszközöm és emberem van, mint amennyire szükségem lenne. Az operatív törzs viszont rendre arról beszélt, hogy mindjárt itt a katasztrófa, de hiteles adatokat a járványról, az ellátási stratégiáról nem nagyon hallottunk. Legfeljebb annyit, hogy a tömeges megbetegedések előtt egy-két nappal járunk. Ha ezt követően arra utasítják az orvosokat, hogy azokat a betegeket küldjék haza, akik kevesebbet profitálhatnak abból, hogy egy adott ágyon fekszenek, mint a várhatóan egy-két nap múlva tömegével megérkező COVID-osok, akkor ez nem az orvos felelőssége, hanem az utasítás kiadójáé. Csak akkor lett volna az orvosé, ha döntéshez szükséges információk is a rendelkezésére álltak volna.
De hiába kértük, a terepen gyógyítók nem kapták meg ezeket. Nem tudtuk, mi a stratégia: milyen információkból következik, hogy 8 vagy 16 ezer lélegeztető gépre van szükség; honnan tudjuk, hogy az ágyak 60, 65 vagy éppen negyven százalékát kell felszabadítani. Milyen alapon kellett volna megtagadni az utasítást, ha a pontos számokat nem ismertük?
Visszatérve a 20 százalékos kapacitás tartalékolásra: mivel járhat ennek tartós fenntartása? Mi az az időpont, mi után már nem is nagyon lehet visszaállítani a korábbi kapacitásokat? Nagy kérdés, hogy egy ilyen mérvű leállás után egyáltalán vissza kell-e térni ahhoz az egészségügyhöz, ami amúgy sem volt tökéletes. Itt a kiváló alkalom, hogy ezt a fejnehéz, kórház-centrikus, széttagolt rendszert racionalizáljuk. Ám az ésszerű változások érdekében 20-30 évre kellene előretekinteni, és nem szabadna hagyni érvényesülni a lobbiérdeket.
Erre lát esélyt?
Igen, zajlik stratégiai gondolkodás - többek közt a Magyar Orvosi Kamarában, hiszen a testületet is felkérték, hogy segítsen. Bízunk benne, hogy az eddigi, akár kéretlenül is megosztott javaslatainkat használják.
A Pintér Sándor belügyminiszterhez köthető reformbizottságokra gondol?
Jelentős részben igen.
Komolyan lehet ezt venni?
Nem tudok erre válaszolni. Nagyon sajátos helyzet, hogy egy belügyminiszter szervezi az egészségügy átalakítását. Ugyanakkor a sajátos hazai viszonyok között Pintér Sándor potens személy, van ereje, kapcsolati tőkéje. Ily módon személye reményt ad, hogy amit megígér, abból lehet valami. Garancia persze semmire nincs. Mi a kétségeink fenntartása mellett álltunk bele az ügybe, de továbbra is igyekszünk megtartani a kritikus hangvételünket.
Azt esetleg megkérdezték, hogyha a büdzsében nincs pénz a fizetésemelésre, akkor miről tárgyal a Pintér-féle bérbizottság?
Mi is látjuk, hogy nem áll rendelkezésre a szükséges összeg, ám a költségvetés decemberig még módosítható. Nagyon bízunk abban, hogy a magyar gazdaság legalább annyira erős, mint a szlovák vagy a román - és tudná is annyira támogatni az egészségügyet.
Adtak határidőt, hogy meddig tárgyalgatnak?
Úgy tárgyalgatunk, hogy közben gyűjtjük az önként vállalt túlmunka-felmondásokat.
Van ennek értelme? , Nemrég a traumatológusok és a sürgősségi orvosok is kaptak soron kívüli juttatást, ők elégedettek, márpedig nélkülük igen nehéz lesz az önként vállalt túlmunka-felmondásokkal befeszíteni a rendszert?
Van értelme az akciónknak. Hiszen még számos olyan szakmacsoport akad, amelyiknek a túlmunkája nélkül nehéz volna a rendszert működtetni. Az a járvány alatt is kiderült, hogy a vállalkozóként több közellátónál is dolgozók nélkül nem lehet működtetni a rendszert. Ezért ezeket a kollégákat arra kértük: mondjanak majd vissza egyet-egyet a vállalkozás keretében végzett orvosi munkáikból. Egyszerűen azért, hogy érezhető legyen: mire lenne képes ez a rendszer az orvosok komoly önkizsákmányolása nélkül.
Hány ilyen felmondó ívet adtak le eddig?
Néhány hete indult az akció, de még nem tudok számokat mondani. Hosszútávra tervezünk: akkor lépünk, ha megrekednek a tárgyalások, és év végéig elérjük a legalább 1001 letétbe helyezett felmondást. Miután élesítjük azokat, még mindig van két hónap, ami alatt kifutnak az addig vállalt túlmunkák.
Miben bíznak?
A józan belátásban, hogy a magyar egészségügy beavatkozás nélkül már rövid távon sem tudja nyújtani azt, amit a társadalom elvár tőle. Már önmagában ennek lépésekre kellene ösztönöznie a kormányt. Ráadásul most adott egy támogató hangulat is: a járvány alatt az emberek megélték, milyen egészségügy nélkül - és jobban meghallják az egészségügyiek panaszait is.
Ha több pénzt kap az orvos, megoldódnak a rendszerben a minőségmérés hiányából adódó problémák is?
Nyilván nem azonnal, de az orvosi kamara olyan rendszert akar, amelyben a minőség fontos elem. Nem az a helyzet, hogy a rendszer egyenletesen szörnyű, inkább erősen egyenetlen. Vannak nagyon jó helyek, ahol mindenki jó minőségi ellátást kap, míg másutt már csak arra játszanak, hogy túléljék a műszakot. Persze egy ilyen helyen is lehet szerencséje a betegnek, ha aznap olyan ügyel, aki igényes. De kerülhet olyan orvos keze alá is, aki az ezredik ügyletéből érkezett, tíz éve nem olvasott szakirodalmat, és vajákol valamit. Ezen sokat segíthetne, ha tudnánk ki milyen minőségben gyógyít, és az eredmények ismeretében a rendszer a gyengén teljesítőket kivethetné magából. Most azonban senkit nem lehet eltanácsolni pusztán azért, mert mondjuk ügyetlen sebész, hiszen egyszerűen nincs a helyére jelentkező.
A kamara miért nem kényszeríti ki a minőségmérést?
A kamara követeli.
Amikor arról szóltak a hírek, hogy védőfelszerelés nélkül küldtek be egészségügyi dolgozókat COVID-betegekhez, miért nem szólították fel a tagjaikat, hogy tagadják meg ilyen helyzetben a munkát?
Rendben, de ebben az esetben kinek a felelőssége, ha a beteg meghal?
Kinek a felelőssége, ha az orvos, a nővér megfertőződik és szuperterjesztőként betegít meg más gyanútlan embereket?
Alapvetően egyetértünk, meg kéne mozdulni. De azt mondani, hogy védőruha nélkül nem megyek be, és nem segítek annak az embernek, aki épp fuldoklik, az elképzelhetetlen. Az orvosi szocializációm arra kényszerít, hogy amíg tudok, segítsek. Ebben a pillanatban, arról a betegről kell döntenem, aki ott van. Ez nem egy jó elv, de ez van. Emellett valamilyen védőfelszerelés - legalább egy sebészi maszk - azért többnyire volt. Ez egyben visszavezet ahhoz, hogy van egy másik magyarázata is annak, hogy mindmáig miért nincs tömeges tiltakozás az egészségügyben.
Nem egyik napról a másikra lettek szörnyűek a körülmények. A víz lassan melegedett, mindig csak egy picivel lett rosszabb. És ha tegnap még vállaltam, ma már miért ne tenném? Szép lassan, apránként romlott annyit a helyzet, hogy végül sok helyen vállalhatatlan legyen, s nehéz ebben megtalálni azt a pillanatot, amikor, azt kell mondani, most aztán nincs tovább. Mindazok, akik ezt mégis vállalhatatlannak érezték, léptek valamit. Egy részük például a lábával szavazott, és ma Angliában, Németországban, Izlandon, Amerikában, Új-Zélandon gyógyít. Mások itthon mentek el valami olyan helyre, ahol ők határozzák meg a körülményeket. Ezek azok a magánintézmények, amik most jól működnek Magyarországon, és elszipkázzák azokat az orvosokat, akik amúgy a közellátásban lennének igazán hatékonyak. A közellátás színvonala pedig tovább romlik.
Van B-tervük arra az esetre, hogy ha nem jön be ez az önkéntes felmondásos nyomásgyakorlás?
Elvileg egy nyomásgyakorlás akkor működik jól, ha vannak benne fokozatok. Először az ember élénken tiltakozik szóban, sajtóban, médiában és kifejezi rosszallását. Utána szervez valamilyen akciót, figyelemfelhívót, például transzparensekkel vonul az utcára, de ez is megvolt már a magyar egészségügyben, Sándor Mária példájára gondolok. Ezt követően jöhetnek azok a módszerek, amikben valamifajta nyomásgyakorlást próbál az ember: próbálja akadályozni a rendszer működését, ilyen, mondjuk, a túlmunka felmondása.
És ebben lehet előrébb lépdelni, amikor az ember már nem feltétlenül csak az önként vállalt munkát mondja fel, hanem úgy, ahogy van, felmond a munkahelyén vagy sztrájkol és nem hajlandó az akut betegellátáson kívül dolgozni. Még nem derült ki, hogy meddig lehet elmenni ebben. Nincs ebben Magyarországon igazi rutin. Az a kérdés, hogy ez a negyvenvalahány ezer orvos meddig hajlandó elmenni és mit hajlandó ebbe belefeccölni.
Őszre tervezik a felmondások élesítését. Akkor jöhet a járvány második hulláma. Etikus pont egy olyan helyzetben szorítani a kormány nyakát, amikor mindenki bajban van?
Nem kívánjuk az emberek életét veszélyeztetni, egy valódi, kihirdetett veszélyhelyzet felül is ír minden önkéntes munkavállalást és egyebet: akkor mindenki oda vezényelhető, és olyan mértékben terhelhető, amennyit ki lehet belőle sajtolni.
És nem lehet, hogy a kormány felismerte mindezt?
Lehetséges. De a járványhelyzet sem fog örökké tartani, egyszer vissza kellene térni a normális kerékvágásba. Ám, ha lesz egy olyan, valóban tömeges megbetegedéssel járó helyzet, ami ismét felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar egészségügy milyen állapotban van, annak lehet, hogy sokkal durvább hatása lesz, mint bármi másnak.
Ez hogyan derülhet ki?
Például úgy, hogy hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelően lélegeztetni és emiatt olyan emberek halnak meg, akiknek egy felkészült rendszerben nem lenne szabad. És ez átütheti azt a határt, ami jelen pillanatban a kétféle valóság között húzódik.
