2089. október 23-át írunk. 88 éves vagyok. Éppen a Kossuth térre néző szobám ablakából nézem Magyarország és az Európai Unió zászlóinak felvonását. Nem hittem, hogy megélem a rendszerváltás századik évfordulójának napját, de mégis itt vagyok, hogy elmondjak neked egy történetet, helyesebben a mi történetünket.
A múltra visszagondolva, sokak számára a szabadságért vívott küzdelem jut legelőször eszébe. A rendszerváltást én már csak történelemkönyvekből tanulhattam, illetve nagyszüleim elbeszélései alapján érthettem meg igazán. Jómagam már európai állampolgárként láttam meg a napvilágot. Persze akkor még nem igazán értettem, hogy mindez mekkora felelősséget és elismerő együttérzést von maga után. Maga a rendszerváltás 1989-ben egy megrázó eseménysorozattal kezdődött, Nagy Imre újratemetésével és Kádár János halálával. A hétköznapi ember számára mindez a kommunizmusból a demokráciába való átmenetet szimbolizálta. Pár hónappal később, ugyanebben az évben október 23-án kikiáltották a Harmadik Magyar Köztársaságot. Mindenki úgy gondolta, hogy ez az újrakezdés időszaka, egy új korszak és élet reménye. A társadalom sajátjaként élte meg a változás szelét. Nem csak Magyarországon, hanem a keleti blokk többi országában is. Bezárkózás és önzés helyett, elkezdtünk nyitni más kultúrák felé és barátságokat kialakítani egymással. Nos, valóban rám is hatással volt ez a változás. Ma is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy őseink mindezt értünk, az akkor felnövekvő generációért tették. Elismerem az ő küzdelmüket és köszönettel tartozom nekik.
2004. május 1-jétől Magyarország hivatalosan is tagja lett az Európai Uniónak. Néha felvillan bennem egy-egy kép, amikor a kék színű és tizenkét aranysárga csillaggal díszített zászlók hevesen lobogtak városaink utcáin. Hatalmas ünnepség volt ez minden magyar állampolgár számára. Immár, mi is az európai közösség ifjai s gyermekei lettünk. Az idősebbek közül sokaknak könny csordult végig orcáján, s így mondták: „Szabadok vagyunk!”. Hirtelen mindenki büszke lett európaiságára. Természetesen, mint minden új tagországban, akadtak kezdeti nehézségek. Ez leginkább a társadalom szemléletmódjának megváltoztatásában nyilvánult meg. Meg kellett értenünk, hogy mostantól nem magányos farkasok vagyunk egy soha véget nem érő háborúban. Tudnunk kellett elfogadni, átérezni más kultúrák szellemiségét, valamint, ahogy az egy jó barátságban szokás, kialakítani és megkeresni a közös kapcsolódási pontokat. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Nem vitás, akadtak olyanok, akik féltették az ország nemzeti identitásának függetlenségét, akik inkább újra lezárták volna határainkat.
2010-ben egy jobboldali, nemzeti konzervatív párt nyerte meg a választásokat, nagy fölénnyel. Visszaemlékezéseim alapján, a kezdeti időkben sok jót mondtak az embereknek, különösen nekünk diákoknak. Ígérték, hogy megreformálják az oktatási rendszert, valamint, hogy csökkentik a tanárok és tanulók terheit. Ebben az időben a magyar társadalom leszakadófélben volt a nyugati társadalmakhoz képest. A magyarok azt érezték, hogy a változás már nem egy lehetséges opció! Szükségszerű! Igazán hittek a nagy emberek szavaiban, ígéreteiben.
2015-ben Európát is elérte a migrációs válság. Fontos leszögezni, hogy migráció mindig is volt és lesz is! Ennek okai főleg különféle fegyveres konfliktusok, politikai és vallási üldöztetések, illetve más országok mélyszegénységben élő polgárainak gazdasági ellehetetlenülése saját hazájukban. A Közel-Kelet érintett országai közé leginkább Szíria, Irán, Afganisztán tartoztak. Afrika esetében Nigéria és Szomália, ahol az ország bizonyos területeit iszlamista csoportok ellenőrzésük alatt tartották, valamint Eritrea, ahol a kormány elnyomó politikát folytatott és az emberi jogokat figyelmen kívül hagyva uralkodott. Az Európai Unió nagy erőfeszítéssel kereste a megoldást a menekültválság megoldása érdekében. Nem titok, hogy emiatt a tagországok között belső viszályok alakultak ki. Főként az úgynevezett migrációs kvótáról szóló viták miatt, amely lehetővé tette volna a bevándorlók lakosságszám szerinti elosztását. Sajnos bizonyos országok nacionalista eszmékkel és euroszkepticizmussal ideologizáló kormányai elutasították ezt, köztük Magyarország is. A kormány kerítést épített, falat húzott a háború elől menekülők előtt. Anno gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés: Aki falakat épít, mit csinálna, ha háború elől menekülne? Erre a kérdésre mai napig ugyanaz a válaszom: Ők lennének az elsők, akik elhagyják a süllyedő hajót! Számomra az emberi identitás-, személyiség-, önrendelkezés- és humanitárius-ellenes Európa az nem Európa! Az kulturális gyilkosság!
2020. márciusában még csak 19 éves voltam, mikor kitört egy világméretű népegészségügyi járvány. A koronavírus. Tulajdonképpen egész Európa blokád alá került: se ki, se be. A tagországok lezárták határaikat és szigorított ellenőrzést vezettek be az élet minden területén. A 2010-es választások után 10 évvel, a nagy ígéretek ellenére az országom egészségügyi ellátása még mindig nem volt kellő fejlettségű, romokban hevert ahhoz, hogy megállítson egy fékezhetetlen lázadót. A gyógyszertárakban és kórházakban nem volt elegendő mennyiségű és minőségű védőfelszerelés. Nem ámítás ha azt mondom: elveszítettem a saját országom iránt táplált bizalmat. Európában a járvány fokozatosan egyre több áldozatot követelt, mígnem egyszer csak a tagországok ráébredtek a legfontosabb értékekre…
Sokszor felvetődött bennem a kérdés: miért csak akkor értelmezzük át társadalmunk működést, miért csak akkor térünk észhez, miután a baj már megtörtént? Őszintén szólva ma is töprengek ezen. Talán az emberi természet sosem változik? Ilyen lenne az európai ember? A 30-as években megkíséreltem erről egy könyvet is írni, habár úgy éreztem, a benne foglalt dolgok talán túlságosan is előrehaladottak lehettek még abban az időben. Mindenesetre a járványt túléltük, igaz sok polgártársunktól búcsút vettünk. Beszámolók szerint Olaszországban volt olyan idős beteg, aki azt mondta, hogy a fiatalnak adják a lélegeztetőgépet. Furcsa dolog európainak lenni. Egymás ellen a békeidőkben, együtt a bajban. Úgy gondolom, hogy sok mindent tanultunk ez idő alatt. Megtanultunk a másik szemébe irigység és gonoszság nélkül nézni. Megértettük, hogy egymásra vagyunk utalva és segítenünk kell egymáson. Később átértékeltük az egész európai közösséget globális szinten. Új utakat kerestünk, melyekben már Nyugat- és Kelet-Európa valóban összefogott.
Nem volt ez másként a környezetvédelemmel sem. A kezdeményezés Svédországból indult egy diáklánynak köszönhetően. Szavai bejárták a világot. A tagállamok ígéretet tettek, hogy 2050-re klíma-semlegessé válnak és megkísérlik országuk energiaszükségletét megújuló forrásokból ellátni. Az elején voltak akadályok, az országok leginkább saját gazdasági szférájuk miatt aggódtak, de ahogy már említettem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor az önérdek nem írja felül közösségünk érdekeit.
Ha már közösség! A modern európai ember végre ráébredt, hogy az egyének személyiségét és változatosságát tiszteletben tartva mennyire jó egy színes társadalomhoz, egy multikulturális közösséghez tartozni. Mikor még iskolás voltam, nem volt jellemző, hogy a magyar középiskolákban más nemzetiségű diákok tanulnak. Azóta minden megváltozott. Igazából nem gondoltam volna, hogy a magyar közösség képes lesz átalakítani saját mentalitását. Nos, ahogy mondják, egy társadalom átalakulásához legalább 60 év kell! Ellenszenv és xenofóbia helyett befogadóak és megértőek lettünk. Egyvalamit nézünk: ember legyél a szó legszorosabb értelmében. Ennek fényében, az emberi jogokhoz formálva, átalakítottuk oktatási rendszerünket és rengeteg tanácsot megfogadtunk barátainktól, akik már hamarabb ezen az úton haladtak. Többek között Finnországtól, Svédországtól, Dániától és Hollandiától. Elkezdődött a valós polgárosodási folyamat. Szeretek viccelődni, és gyakran mondom, mi vagyunk az UNE legboldogabb tagállama.
Igen, most gondolom azt kérdezed, hogy mi az az UNE? Nos, kedves barátom az összefogás annyira virágzásnak indult, hogy ma már az Európai Egyesült Nemzetek államában (United Nations of Europe) élünk. Föderatív államszervezetként - megnyugtatlak - minden tagállamban a statisztikai mutatók ugyanazt a boldogságszintet mérik. Óh, igen, már Boldogságügyi Minisztériumunk is van. Sikerült elérni mindazt, amire tudat alatt az európai ember évtizedeken át várt. Milyen így élni? Én nagyon jól szórakozom…
Kedves barátom! Engedd meg, hogy búcsúzóul rád bízzak egy igen értékes gondolatot! A mi államaink erőssége nem a hadseregünk nagyságában mutatkozik meg. Nem azért jutottunk el idáig, mert a politikusainkat drága öltönyökbe öltöztettük. Hanem emberek maradtunk a legnehezebb órákban, s percekben. Mit sem ér az öltöny, ha a szíved nincs a megfelelő helyen. Talán, egy 88 éves öregembertől mindez furcsán hangzik, s nem is vagyok nagy ember, de egyetemes törvényekről beszélek! Tudod mi a legszebb az egészben? Emberként halok meg!
Ez az én Európám, ez a mi Európánk! Együtt egy világtörténelmen át!
„Szinte szégyellem magam,
hogy ilyen békében élek, miközben
mások küzdenek és szenvednek!”
/Albert Einstein/
