A válság derekán nem győzték ismételgetni a kormánypárti politikusok, hogy senkit nem hagynak magára. A kutatása során meginterjúvolt kis- és középvállalkozások vezetői érezték azt, hogy nincsenek egyedül, mert ott a kormány mögöttük?
A kérdezett, kivétel nélkül több évtizedes üzleti tapasztalattal rendelkező, jobbára 10-30 fős vállalkozást irányító vezetők azt mondták, nem is vártak segítséget, mert azt tanulták meg, hogy bajban úgy is csak magukra számíthatnak. Ezzel együtt figyelték a híreket, tájékozódtak a mentőcsomagokról, ám valójában nem számoltak azokkal, mert úgy látták, hogy hosszadalmas, bonyolult folyamat állami segítséget kérni, miközben nekik napokon-heteken belül kellett megoldást találniuk. Fontos azonban hozzátenni, hogy április közepe és május közepe között összesen tizenhat cég vezetője vállalta a kutatás során, hogy részletesen beszámol arról, miként érintette a válság, vagyis szó sincs reprezentatív vizsgálatról. Persze nem is ez volt a cél, hanem az, hogy a legnehezebb időszak kellős közepén született konkrét, személyes elbeszélésekből ismerjük meg, mit él át és mit tehet krízis idején egy cégvezető, akinek döntéseitől nem csak saját egzisztenciája, vállalkozásának jövője, hanem családok tucatjainak megélhetése is függ.
Feltesszük: mindenekelőtt kétségbeesik.
A cégvezetőknek adtam egy listát harminc különböző érzelmi állapottal, és arra kértem őket, hogy válasszák ki azt a tízet, ami leginkább tükrözi, amit akkor éppen éreznek. Kevéssé meglepő módon a bizonytalanság és az aggodalom volt az, amit majd mindegyikük kiválasztott. Ehhez képest a beszámolókból kiderült, hogy többségük nagyon gyors operatív döntéseket hozott: leállított kifizetéseket, igyekezett beszedni kinnlévőségeket, megváltoztatott egyes céges folyamatokat. Csak néhányan mondták, hogy napokra lebénultak, és nem tudták, mit tegyenek. Egy nógrádi varroda tulajdonosa például nem titkolta, kis híján összeomlott, amikor bizonyossá vált, hogy szinte teljesen leállnak a nagy divatházak megrendelései. Aztán feltette magának a kérdést, hogy mit mond majd annak a száz asszonynak, aki nála dolgozik, és ez gondolat kimozdította a holtpontról. Kiállt a gyár közepére, hogy lelket öntsön beléjük és magába is – és ezt teszi azóta is minden nap. Néhány nap múltán átálltak maszkgyártásra aztán pedig munkaruhák készítésére. Akadt más példaértékű válságkezelés is. Egy gépkocsi-kölcsönző cég fő bevételi forrása eddig az volt, hogy mikrobuszokat adott bérbe a turisztikai szezonban nagyobb társaságoknak, családoknak. Idén egyik-napról a másikra eltűntek bérlői. Az ügyvezető elmondása szerint már majdnem feladta, amikor megtalálta a kiutat: az online rendelt áruk, ételek kiszállítására tért át kocsijaival. Mindez jelzi egyébként, hogy sok esetben nem az állami mentőcsomag vagy épp a gazdasági környezet határozza meg a túlélési esélyeket, hanem a cégvezető személyisége, elkötelezettsége, rutinja: észreveszi-e, ki tudja-e használni a lehetőséget?
Ha van ilyen lehetőség. Mi lett azokkal, akiknek nem sikerült megtalálniuk a menekülőutakat?
Egy kisebb szálloda vezetője arról számolt be, hogy minden alkalmazottat elküldtek, neki pedig csak azért maradt meg az állása, mert van még egy elvégzetlen feladata: túl kell adnia a csődbe ment hotel épületén. Vagyis most épp saját állásának felszámolása a munkája. Egy ruhakereskedő több alkalmazottját is kénytelen volt elbocsájtani, mert bár korábban jól ment az üzlethálózat, bevétel híján nem tudta állni a méregdrága bérleti díjat, amit továbbra is fizetni kellett. Mindez jelzi, hogy pénzügyi szempontból milyen kevéssé válságállók ezek a cégek. A többség azt mondta, annyi tartaléka sincs, hogy akár két hónapot túléljen.
A leépítés gyakori válságkezelő intézkedés volt a túlélő cégeknél?
Egyértelműen kiderül, hogy a cégvezetők az utóbb években megértették, milyen érték a jól képzett munkaerő, és mennyire nehéz pótolni a megfelelő munkatársat, ezért mindent megtettek, hogy elkerüljék ezt. A leépítés mellett döntő ügyvezetők beszámolói szerint csak a legkevésbé képzett munkatársaktól váltak meg.
A vállalkozók érzékeltek különbséget a 2008-as válsághoz képest?
Úgy látták, hogy még annál is bizonytalanabb most a helyzetük, mint bő évtizede. A kutatásnak része volt egy úgynevezett befejezetlen mondat teszt is. Azt a mondatot kellett volna például folytatniuk: „A jövő olyan mint…” A legtöbben azonban még csak hasonlatot sem tudtak találni erre a helyzetre, és felidézték, tavasszal heteken át még azt sem lehetett tudni, lesz-e elég áru az élelmiszerboltokban. Vagyis semmilyen előzetes mintázat, forgatókönyv, tapasztalat nem volt erre a helyzetre, ami segíthette volna az úgynevezett heurisztikus döntéshozást.
Volt különbség a női és a férfi cégvezetők hozzáállásában?
Egy területen volt talán csak markánsabb különbség. A nők nyilatkozataiban erőteljesebben jelent meg az, hogy a vezetői feladat bizonyos értelemben érzelmi igénykielégítés is, azaz még válság idején is oda kell figyelni a dolgozók mentális állapotára. Érdekes módon arról viszont épp egy férfi vezető számolt be: külön ügyelt arra, hogy bejárhasson az irodába az a néhány alkalmazottja, aki nem bírta a home office-t, az otthon dolgozó házastárssal és gyerekekkel óhatatlanul együtt járó pluszterheket.