Még évekkel ezelőtt történt, hogy egy politikus elmagyarázta nekem, szép virágnyelven, hogy miért törvényszerű, hogy a pályáját hosszú távra tervező, professzionális politikus egy idő után lop, mint a szarka. A politikusaink kényszerpályája onnan indul, hogy zömük az életben nem dolgozott a versenyszférában, így semmihez sem ért a pártpolitikán kívül. Azaz: attól a pillanattól, hogy átlépik a Parlament küszöbét, a jó részüknél bekapcsol a „kaparj kurta” üzemmód: elkezdik felhalmozni a következő választás fekete kasszáját, vagy azért gyűjtenek, hogy ha mégis kipottyannak a pikszisből, akkor se várja őket éhkopp, esetleg legyen pénzük ügyvédre. Viszont megspórolhatja az ügyvédet, akinek minél több lekötelezettje, vazallusa van, akik testükkel védik urukat, cserébe mindenféle lepapírozott bizottsági helyekkel, kamu tanácsadói munkákon keresztül kapják a járandóságukat.
Így alakult ki mára a demokrácia és a feudalizmus fura keveréke: ma is a társadalom többsége tartja el az előjogokkal rendelkező politikai nemességet, több tízezer embert, a képviselőtől a mezei pártügyintéző slapajig, strómanig, ügyvédig, tévészakértőig, akiket a rendszer megvéd attól, hogy olyan megélhetési problémáik legyenek, mint a mezei állampolgároknak.
Mára teljesen megszokott állapot lett, amit a kaszton kívüli Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke látott, amikor kompenzációs listán bekeveredett egy önkormányzatba, és megtették az "összeférhetetlenségi és vagyonnyilatkozati bizottság" elnökének. Kovács szerint a tagok havi bruttó 80 ezer forintot kapnak az évente egyszeri, tíz perces kávézgatásért és szavazgatásért.
De a rendszer logikájából következik a folytatás is: miután Kovács erőltetésére végül megszüntették a mihaszna testületet, a tagokat egy fideszes képviselő javaslatára áttették egy másik bizottságba, hogy ott folytassák tovább ugyanannyiért a nyilván rendkívül értékes munkájukat. Kivéve Kovácsot, aki így bukta az elnöki helyét. Tanulja csak meg: van, amivel nem lehet viccelni.