Aki pandémia kellős közepén hanyatt esik, és eltöri majd minden bordáját, az elég peches, de legalább belelát az egészségügy bugyraiba. Miután elkövettem ezt a félrelépést, az üresen kongó kerületi szakrendelőben csak velem foglalkoztak, kitűnő ellátást kaptam. A csontom összeforrt, a szakrendelőkben is újraindult a nagyüzem, kérdezhetik, miért hozom ezt fel így utólag.
Csakis azért, mert ezek a lézengő egészségügyi dolgozók ugyanúgy megkapják a jövő héten a maguk bruttó félmillió forintját, mint azok, akik a kórházak intenzív osztályain küzdöttek a fertőzöttek életéért, vagy akik tömegesen gyártották a zárójelentéseket a kiürített osztályokról hazaküldött idős, krónikus betegeknek. Valójában persze megérdemli minden orvos és nővér az elismerést csak úgy általában is, az összes iskolaorvos, akinek az orra elől bezárták az iskolákat, meg a börtönorvosok, akiknél nem jelentkezett egyetlen fertőzött fogoly vagy fegyőr sem. Még azt is elfogadom, hogy a népegészségügyben dolgozóknak és kormányhivatali kollégáiknak nagyon sok jelentést kellett írni március óta, de azon azért elgondolkodtam, vajon milyen extra feladatokat látott el az Állami Egészségügyi Ellátó Központ Családtervezési és Gyermekegészségügyi Szolgáltatási Osztálya a járvány alatt, amivel az ott dolgozók kiérdemelték a jutalmat.
Persze nem az egészségügyi rendszerben kellene szemezgetni, hogy ki mennyit tett, a valódi kérdés az, hogy a döntéshozók miért nem tartották természetesnek megköszönni a szociális gondozóknak, házi ápolóknak, bentlakásos intézmények munkatársainak a munkáját, holott ez a 80 ezer ember tényleg éjt nappallá téve, nem egyszer a családot hátrahagyva dolgozott, hogy idős, beteg, fogyatékos vagy hajléktalan társaink ne szenvedjenek hiányt ellátásban, gondoskodásban, emberségben. A válasz egyszerű: mert megtehetik. Mert tudják, hogy nem tör ki lázadás, a szociális szakma nem megy az utcára. Sztrájkolni nem tudnak, ezt már lehetetlenné tették, más eszköz pedig nincs a kezükben. Most élénkebb a felháborodás a különbségtétel miatt, szakszervezeti levelek mennek miniszterhez, kormányfőhöz, gyermekvédelmisek vetkőznek bugyira, éhségsztrájkot hirdetnek egyetlen ebéd erejéig, az indulatosabbak állítólag útlezárásokon törik a fejüket. De a kormány nem téved, ha azt gondolja, nem lesz itt semmi komoly tiltakozás.
A politikusok hátradőlhetnek, hisz a társadalmi ellenállás tíz év alatt szétporladt, sem a felháborodott szakma, sem a velük szolidáris kívülállók nem töltik meg a Kossuth teret hetekre, hogy kikényszerítsék az elismerést a szociális ágazatnak. S amíg így van, elég a csendhez, ha miniszteriális nagyurak kicsit szemlesütve lebegtetik, hogy egyszer talán mégis lesz egy kis pénz az itt dolgozóknak. Mintha a naptár vezetné a döntéshozókat: júliusban az egészségügy ünnepel, ők kapjanak pénzt, a szociális szakma napja novemberben van, esetleg akkor ők jöhetnek. S mire kiderül, hogy mégsem, a maradék tiltakozó is elhallgat.