Akár börtönbe is kerülhetnek a jövőben a tervezett elavulást tilalmát megsértő gyártók, ha törvény születik abból a petícióból, amelyet immár több mint 10 ezren írtak alá Magyarországon. A problémának három éve az LMP is nekifutott, határozati javaslatukat azonban a fideszes többség akkor leszavazta. Most a Fenntarthatóság Felé Egyesület és a Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ) igyekszik újra életet lehelni a járvány utáni újratervezés keretében Európa-szerte ismét napirendre kerülő projektbe, lépéskényszerbe hozva a politikát: jelenleg is zajló aláírásgyűjtő kampányukkal azt kívánják elérni, hogy a tartós fogyasztási cikkek kötelező jótállása emelkedjen két lépcsőben 5, majd 10 évre, a gyártók számára váljon kötelezővé a javíthatóság megkönnyítése, a tervezett elavulást pedig súlyos pénzbírsággal illetve szabadságvesztéssel büntessék. A szigorú fellépésre ok és precedens is lenne: mint az MTVSZ kampányhonlapján írják, a közelmúltban a Samsungot 5 millió euróra, az Apple-t 10 millióra büntette egy olasz hatóság a korosabb telefonok szándékos lassításáért, míg Franciaországban 25 millió euró büntetést kényszerült fizetni az Apple hasonló okokból.
Nagyjából húsz évvel ezelőtt, amikor a jól menő médiacégek még szolgálati autót tettek, a beosztásuk miatt sokat utazó újságírók feneke alá, az egyik szerkesztőségben a 100 ezer kilométeres futásteljesítmény túllépő kocsik (azonos márka, azonos modell, hasonló igénybevétel) sorra meghibásodtak. A garancia viszont épp 100 ezer kilométerig tartott, így a kiadó saját zsebből intézhette a javításokat. A rejtélyes jelenség nem azt valószínűsíti, hogy az érintett autógyár mérnökei meglehetősen pontosan méretezték a hozzávalókat. Akkoriban még kevesen használták az „élettartam-marketing” és a „tervezett elavulás” kifejezéseket, de külön szakszó nélkül is egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben. Azóta eltelt két évtized – neve már van az egyébként (minimum) a tömegtermeléssel egyidős dolognak, megoldás azonban még nincs rá. Megoldás-kísérletek azonban időről időre felbukkannak. Az Európai Parlament 2015-ben elfogadott körforgásos gazdaság-jelentése „a tartós, könnyen javítható termékeket biztosító terméktervezésre, a tervezett elavulás ellen ható intézkedésekre, a kiterjesztett gyártói felelősség kereteinek javítására” szólított fel, 2017-ben egy nem kötelező érvényű állásfoglalást is megszavazott róla az EP. Aztán nem történt semmi, egészen az Európai Bizottság Circular Economy Action Plan-jének (Körforgásos Gazdaság Akcióterv) idén tavaszi, már a koronavírus-járvány idejére eső bemutatásáig. A dokumentum a termékek tartósságára illetve javíthatóságára vonatkozóan is tartalmaz előírásokat – ez az a két fő pont, ahol a tervezők beavatkoztak az előállítás folyamatába az élettartamcsökkentés érdekében –, többek között abból a valóban tarthatatlannak tűnő tényből kiindulva, hogy az EU területén a termékké váló nyersanyagoknak mindössze a 12 százaléka kerül vissza az az elhasználódás után a termelési folyamatba, a többiből pedig hulladék lesz.
Az uniós intézményrendszer egyébkén egyszer már alaposan felsült ezen a területen, amikor az anyag- és energiatakarékosság érvével előírták az izzószálas égők lecserélését, megnyitva a piacot a kompakt és a LED világítótestek előtt. (A váltás nyomán a világítási energiaszükséglet érezhetően csökkent ugyan, az égők átlagos élettartama azonban az ígéretekkel szemben nem emelkedett, lényegesen megnőtt viszont a képződő veszélyes hulladék mennyisége. És még valami: a fogyasztói ár. Egy reform előtti illetve reform utáni égő ára között akár százszoros különbség is lehet, amit semmiképpen sem hoz vissza a kizárólag a csúcsminőségű LED-eknél szignifikánsan hosszabbá vált használati idő. A kiszolgált kompakt fénycsövek egy az egyben veszélyes hulladéknak számítanak, miközben a hagyományos izzó 90 százalék fölötti arányban újrahasznosítható fémből és üvegből áll. Azzal pedig mostanában kezdenek szembesülni az újabb autók tulajdonosai, hogy a gépkocsik LED-es fényszórói sem tartanak feltétlenül tovább, viszont amikor elromlanak, a javításuk vagy a cseréjük olykor százezres, de mindenképpen meghökkentően magas tétel.)
Elégedetlenségre, illetve változtatásra mindenképpen van ok. Az automata mosógépek elhalálozásának legfőbb oka a reklámokkal ellentétben nem a vízkő, hanem a vezérlőpanel vagy a programkapcsoló meghibásodása – egy használt mosógép értékéhez képest mindkettő aránytalanul drágán és nehezen cserélhető, a javításuk pedig szinte lehetetlen. A laptopok többsége az asztali gépekkel szemben nem moduláris felépítésű, emiatt nem bővíthető és nagyon nehezen javítható. A tervezett elavulás témaköréhez tartozik az autók bemattuló reflektorüvege éppúgy, mint a borotvák vagy a nyomtatók hagyományos üzleti modellje, amelyben a készülék relatíve olcsó, a kopó alkatrészek (fej, illetve nyomtatópatron) cseréje viszont olyan drága, hogy gyakran új készülék vásárlására ösztönöz. A gondot Magyarországon tetézi, hogy a hulladékos cégek kormányzati elsorvasztása nyomán egyre kevesebb, és egyre szűkebb szolgáltatási skálájú hulladékudvar áll a lakosság rendelkezésére, így az elektronikai hulladéktól alig lehet jogszerűen és etikusan megszabadulni.
A Bizottság terve többek között előírná a javítási szolgáltatások áfájának radikális csökkentését vagy eltörlését, illetve az otthoni javítás megkönnyítését is, részben a technológia oldaláról, részben pedig a használható javítási útmutatók kötelezővé tételével. Külön hangsúlyt helyeznek a divatiparra, illetve a „fast fashion”-re, ami, bár ritkán gondolunk rá így, valójában a tervezett elavulás klasszikus esete, hiszen egy amúgy tökéletes állapotú ruhadarabot néhány hét vagy hónap alatt elavulttá tehet, hogy a színe, a mintája, az elöl vagy oldalt lévő cipzárja miatt úgymond kimegy a divatból. Egyedül a divatipar ezen ága évente 90 ezer tonna textilhulladékot termel Európában, a lényeget tekintve teljességgel értelmetlenül.