Felhő úrnak szokása július hónap második felétől az új káposztás czvekedlinek örvendeni, aminek azon egyszerű oka van, hogy e csodálatos növénynek leveles szára, mely a magyarságnak évszázadokon át megtartó ereje vala, ekkoriban kezd oly erős állagúvá változni, hogy ódon öntöttvas lábosunkban végre pirítani lehessen. Annak idején minden jóravaló háziasszony tudta, hogy a családnak a tavaszi hónapokat káposztás czvekedli nélkül kell kiböjtölnie, tekintettel azon sajnálatos tényre, hogy mirabilis káposztánk említett leveles szára e periodusban túl zsenge ahhoz, hogy konyhánkban komolyabb cruciamentumnak alávetni lehessen – márpedig káposztás czvekedlink mind a növénytől, mind a szakácstól magától tortuosus műveleteket követel. A magyar háziasszony ugyanis, feltéve, ha a Monarchiában nevelkedett, a czvekedli tésztájának nyújtását saját maga felügyelte, kezében azon marsallbothoz hasonló fistulával, melyet tán még a dédanyja is a dédanyjától örökölt; aztán ugyanő háziasszony a káposzta felvagdalásának is oly gondossággal állt neki, mintha magát Lucifert, minden keresztény poklok fejedelmét kellene őneki prima digestio fit in ore felaprítania.
Az elképzelt káposzta illatától mámoros Felhő úr felöltözött tehát, majd piacra indult, hogy az év első káposztás czvekedlijéhez való matériát beszerezze, s miközben zakóját magára ölté, eszébe jutott apai nagyapja, aki a culinaris élvezeteknek ugyancsak nagy barátja vala, és aki a családban azt a közfelfogást terjeszté el, hogy a káposztás czvekedlit nem borssal VAGY cukorral, hanem borssal ÉS cukorral kell enni. A nagyapa t. i. a cukrot a káposztára pirítás közben tétette rá, míg a színes borsot tálalás után, frissen őrölve. Ez a bizonyos nagyapa elegans úriember vala, aki ebédelni és vacsorálni kizárólag nyakkendőben és zakóban volt hajlandó, továbbá nevezetes napokon a zakója felső zsebébe valódi selyem zsebkendőt is helyezett. Az akkor még éppen csak bárányfelhőnyi nagyságú Felhő úr számára ez az actus a nevetségesség volt maga, ráadásul az idős arszlán a lelkére köté annak idején, hogy ha felnövekedvén ő is a gentlemanok díszes társaságába lépend, akkor a díszzsebkendőjének a zakója felső zsebében fontos szabályok szerint kell majdan állania. E szabályok betartására a nagyapai Felhő az unoka Felhő figyelmét szigorúan és következetesen felhívá minden alkalommal, amikor a gyermek az ebédnél helytelenül viselkedni méltóztatott.
– Díszzsebkendőnket élére hajtogatni szigorú eltiltás hatálya alá esik – mondotta a zord, ám elegans nagyapa fölemelt mutatóujjal, és elmagyarázta, hogy a selymet úgy kell a felső zsebbe belehelyezni, oly könnyed és léger módon, mintha azt a férfiú éppen ki akarta volna már venni, csak mozdulatát hirtelen félbeszakítá valami sürgős elintéznivaló miatt. Tán éppen csak egy könnyű kézcsókért, mit egy polgári úri asszony jobb kézfeje fölött az udvarias társasági élet oly sok symbolumtól terhes levegőjébe kellett annak idején leheleni. A Felhő nagyapának alkalmasint eszébe sem jutott, hogy mire kisunokája a gentlemanok sorába lép, a díszzsebkendő éppen úgy kimegy majdan a divatból, miképpen kimennek a realitasból a sumptuous polgári úri asszonyok azon rettentő nagyságú kalapjai, amiknek birtoklásáért az úri asszonyok férjuraikkal a Párisi udvarban oly öldöklő harcot vívattak.
Felhő úr ott állt hát az előszobában, kezében cekker, fölötte pedig a dús szemöldökű nagyapa egy fényképen, és a századelő polgári szigorával sújtott tekintet mintha azt kutatta volna, hogy az a bizonyos díszzsebkendő az ő kisunokája zakójának felső zsebéből hová lett?
Vajon?
Minő nevetséges dolog azonban piacra díszzsebkendővel menni! Nem elég szegény Felhő úrnak, hogy a zakón megszokott viseletétől megszabadulni még nyári hőség idején sem képes! Hát mit bosszantsa ő saját magát afféle hitvány hívságokkal, mint egy fölösleges szövetdarab?!
A dús szemöldökű nagyatya azonban továbbra is polgári szigorral nézett reá! És ajkai mintha azt a régi latin mondást formálták volna, miszerint nihil potest placere quod non decet. Igaz, könnyű volt neki : ő még latint és ógörögöt magolt a gymnasiumban, Felhő úrral ellentétben, aki oroszt tanulni volt kénytelen, és – bocsássa meg ezt az excellens olvasó –, de még az orosztanulást is díszzsebkendő viselése nélkül végezte.
– Ah, acta est fabula! – kiáltotta ekkor Felhő úr az előszobában állván, és a zord nagyapa szemébe úgy nézett végre, mint egy férfi, akit megfélemlíteni sem verbalis, sem physicai erőszakkal nem lehet. A realitas világában ez a mondat így hangzott : le vagy te szarva, nagypapi – ám Felhő úr írásban nem a realitas talaján szeret mozogni.
Maradjunk hát abban, hogy a problemát Felhő úr ad acta tevé, majd elindult végre – ám az utcára érve könnyed és léger mozdulattal egyszerre csak a zakója felső zsebébe tevé a quarantaine alatt megszokott, kedves maszkját, hogy a továbbiakban a semmi kis szövet díszzsebkendő gyanánt viseltessék, nagyjából éppen ott, hol a szív dobog.
