Emlékeznek még a játékra? Amerikából jöttem, mesterségem címere: H…Ó.
Nos, sejtik-e, mi lehetett a chicagói építész-üzlettársak, L. P. Friestedt és Horváth Gyula mestersége? Házaló, hintaló, hóhányó, habroló… Hideg, hideg. Szabad a gazda? Házeltoló!
Rövid, de igen intenzív időszak főszereplői voltak ők Budapest életében. Le kéne bontani a Városházát? Toljuk ki a Duna-partra! Útjában áll a Belvárosi-templom az új Erzsébet hídnak? Toljuk odébb, fordítsuk is meg! Rossz helyen áll a Miniszterelnökség, a Sándor grófok ósdi palotája, kitakarja a Szent György térre szánt Erzsébet királyné emlékművet? Toljuk északabbra, és építsünk be még két új szintet a tetőzete alá! Kevés a tér az Andrássy út mentén? Toljunk hátra egy egész tömböt a Csengery és a Vörösmarty utca között, máris szellősebb lesz az egész!
Látszólag persze különösebb előzmény nélkül kezdett el hosszú cikkeket közölni a chicagói épületeltolási iparról az Építészeti Szemle az 1898-as év végén. Fényképekkel bőven illusztrált írásokban mutatták be, milyen játszi könnyedséggel helyeznek át toronyházakat, ipari épületeket, pályaudvarokat az amerikai nagyvárosban, s hogy az ottani magasvasút építésekor egy több kilométer hosszú lakóházsort is hátrább toltak, hogy kellően világosak maradhassanak a bérlők otthonai. Elmagyarázták, hogyan készítik elő az épületeket a szállításra, hogyan választják el a földtől, miféle szerkezettel gördítik odébb, majd számítások százaival illusztrálták, mennyivel olcsóbb ez a technológia, mint Pesten az épületbontó tót legények alkalmazása, majd új ház építése.
1899 tavaszán aztán kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Friestedt tételes ajánlattal fordult a fővároshoz, amelyben – mintegy csomagként – felkínálta a következő épületek eltolását: Belvárosi-templom (igény esetén a régi Városházával együtt), Dreher-palota (amely a szélesebbre szabni óhajtott mai Kossuth Lajos utcában állt, és a főváros már ki is sajátította), Andrássy úti háztömb, Mester utcai iskola.
Ez utóbbi, a kis egyemeletes, semmilyen küllemű községi elemi afféle kakukktojásként került fel az illusztris építmények listájára. Valójában senkinek sem hiányzott volna, de ott állt a már három évvel korábban kiszélesített Mester utca közepén, akadályozta a villamos vaspálya építését, és Friestedt ajánlatának volt egy igen vonzó aspektusa: azt ígérte, ha a nyár elején megkapja az engedélyt, az új tanévre már az új helyén lehet becsengetni az egyúttal egy emelettel meg is magasított épületben. Mi több, arra is késznek mutatkozott, hogy – lévén szó afféle próbaeltolásról -, letétbe helyezze az épület teljes értékét arra az esetre, ha a kivitelezés netán kudarccal járna.
A főváros komolyan fontolóra vette a kérdést, nem utolsó sorban azért, mert az amerikaiak lelkesen bizonygatták, Budapest európai elsőségre tehetne szert az iskola 15 méterrel való hátratolása révén. A számok ráadásul azt mutatták, ezzel az unikális eljárással példásan lehet közpénzt spórolni. Míg az eltolás és magasítás költségeit 86 ezer 500 forintra becsülték, az új, kétemeletes iskola a már megrendelt tervek szerint 130 ezerbe került volna. Nem véletlen, hogy az elképzelés ellen egyedül a városháza műszaki bizottsága berzenkedett, felhívva a figyelmet: a szűk udvar fölé magasodó újabb emelet csak még levegőtlenebbé tenné az ódon épületet.
Friestedt láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg, ezért május közepén táviratilag letette egy bankban a 140 ezer forintos biztosítékot, meg sem várva, hogy 25-én a fővárosi tanács elvben hozzájáruljon az iskola eltolásához. Közben pedig budapesti megbízottai is tették a dolgukat: Horváth Gyula a hivatalokat járta lankadatlanul, Krumholz Ágoston pedig minden követ megmozgatott, hogy a sajtóban életben tartsa az eltolás témáját. Csak néhány hétbe telt, és arról adtak hírt a lapok: kész odébb helyezni a Dohány utcai zsinagógát, a várbeli Miniszterelnökséget, a Károlyi-palotát, a régi Városházát, valamint két és fél méterrel megemelné a vízivárosi Szent Anna plébániatemplomot is.
A hetek azonban szaladtak, és július 2-án úgy határozott az óvatos közgyűlés, hogy a próbaakciót a következő évre halasztja. De a vállalkozók ezt nem hagyták annyiban, a hónap végére kijárták az építési engedélyt, Friestedt Dorottya utcai székhellyel betéti társaságot jegyeztetett be Budapesten, augusztus végére pedig a Chicagóból hozatott szakemberek és eszközök is megérkeztek a brémai kikötőbe. Ám hiába: Hindy Kálmán iskolaszéki elnök fellebbezésére Széll Kálmán mint belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlés jóváhagyó döntését. Indoklásában arra hivatkozott, hogy az iskolaévnek el kell kezdődnie, a számítások szerinte elnagyoltak, és azt sem tudni, az eltolás után hogyan pótolják a pincében elhelyezett régi tornatermet.
Bár az ősz során elkészült újabb számítások még mindig megtakarítást mutattak ki az eltolás oldalán, tavasszal pedig a közgyűlés újabb engedélyt adott, és azt a miniszter is jóváhagyta, sőt közben Friestedt módszerével a Ligetben megemelték a Közlekedési Múzeum megbillent kupolás főépületét, 1900. július 29-én már az volt a hír, hogy Friestedt eltűnt. Hiába szólította fel a hatóság az újabb biztosíték letételére és a szerződés aláírására, már rég elutazott Budapestről. Csalódottságában veszni hagyta addigi – állítólag – 60 ezer forintos befektetését is.
Miközben a főváros nekilátott az iskola lebontásának és az új felépítésének – 160 ezer forintba került ugyan, de nézzék meg, milyen jól sikerült: ott áll ma is az Ipar utca sarkán -, azért még sor került néhány levezető ütésváltásra. Horváth Gyula chicagói műépítészről például kiderült, hogy húsz évvel korábban még ügyvéd volt Pesten, majd némi csalás és sikkasztás vádja elől elszökött a tengerentúlra, és borkereskedési ügynökként várta meg bűnei elévülését. Krumholz Ágostonról pedig az Építészeti Szemle szerkesztője, Bobula János (aligha véletlenül: Friestedt egy korábbi megbízottja) szedte le a keresztvizet mint „magyargyűlölő gráci németről”. A Rákóczi úti Athenaeum palota tervezője egy idő után meg is elégelte a dolgot, és visszament Bécsbe August Krumholznak.
Budapest szegényebb lett egy látványossággal, ez kétségtelen. De ami azt illeti, az elsőség amúgy sem lett volna a miénk. A bajor királyi államvasutak már 1897-ben eltolatta 112 méterrel az aschaffenburgi pályaudvar egyik kétemeletes terméskő épületét. A művelet olyan jól sikerült, hogy még a becsukott üvegablakok sem repedtek meg közben.
