„Gyermekpszichiáter rezidensként dolgozom Németországban. Már a kezdetektől tudtam, hogy elhagyom az országot, mert nem szerettem volna hálapénzt elfogadni. Az általam később választott szakmában egyébként sincs igazán hálapénz, de ezt akkor még nem tudtam. Itthon ez a szakma romokban. Egy szegény, borsodi családból származom. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, édesapám alkoholista volt. Az egyetemen a legjobbak közé tartoztam, kutatási ösztöndíjjal 1 évet Németországban is töltöttem még hallgatóként. Előbbire szükségem is volt, hiszen 18 éves koromtól nem kaptam otthonról támogatást (nem volt miből), így tanulmányi ösztöndíjakból, szociális támogatásból, diákmunkából és diákhitelből tartottam el magam. Amikor végeztem, volt 3 millió forint diákhitelem, egy szerető, de akkor még szegény családom, s ennyi. Elmentem, mert tudtam, hogy el kell mennem. Boldog vagyok, elégedett, lakásvásárláson gondolkodom” – meséli történetét egy neve elhallgatását kérő 27 éves rezidens. Története sajnos nem egyedülálló. Míg 2018-ban az orvostanhallgatók körülbelül 40 százaléka gondolta úgy, hogy külföldre készül, addig idén ez már 60 százalék felett van, vagyis a jelenleg képzésben részt vevők több mint fele nem tervezi, hogy Magyarországon kezel majd betegeket – tudtuk meg az orvosi kamara friss, még nem publikált és a járvány kitörése előtt készült felméréséből.
Dr. Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnöke arról beszélt lapunknak: a járvány alatt szokatlanul sok megkeresés érkezett a kamarához olyan orvosoktól, akik a továbbiakban nem terveznek az egészségügyben dolgozni, mert méltatlannak érezték azt, ami ez idő alatt történt velük. Az idősekkel sem bánik jól a rendszer, többeket a 65 év felettiek közül nem foglalkoztattak tovább azután, hogy ki kellett vonulniuk az ellátásból, illetve sokan a járvány végeztével döntöttek a pályaelhagyás mellett, mivel a költségvetésben nincs bérfedezet, és nem látnak előrelépést ebben az ügyben – mutat rá a szakember. Azt, hogy mennyi lesz a pályaelhagyó, még megtippelni sem lehet. Bár a hivatalos kommunikáció szerint azoknak az orvosoknak is kifizették a bérét, akik otthon maradtak a veszélyhelyzet alatt, mert a rizikócsoportba tartoznak, ez a visszajelzések alapján nem történt meg minden esetben.
„A járóbeteg-szakellátásban a 65 felettieket visszafoglalkoztatja a munkáltató, és sokak esetében ezt a foglalkoztatást szüntette meg az adott intézmény. Ilyen esetek korábban nem fordultak elő. Az egészségügyi államtitkárság felé is jeleztük a történteket, de érdemi válasz nem érkezett. Nagyon rövid távú szemlélet, ha egy néhány hónapot érintő finanszírozási ok miatt elbocsátják azokat, akik eddig fenntartották az ellátást a járóbeteg-szakrendeléseken. Őket később nehezebb is visszavenni” – mondja dr. Álmos Péter. A MOK-hoz a fővárosból és vidékről is érkeztek a levelek, több tucat panaszt kaptak. „Bábként mozgatták az orvosokat, és nagyon nagy törés volt, hogy a rossz kormányzati döntések után egyenesen rájuk hárították a felelősséget. Emiatt sokaknál telt be a pohár.”
Harc a bérekért
Az orvosi kamara jelenleg is tárgyal az elvándorlás egyik okaként számon tartott bérekről a minisztériummal és a döntéshozókkal. A tárgyalás kimenetele kulcsfontosságú, hiszen a MOK-felmérésben az orvostanhallgatók úgy nyilatkoztak: ha a kamara által kért bérrendezés megvalósulna, akkor maradnának. A megkérdezettek több mint 90 százaléka jelezte, hogy ezen múlik a döntése. Emellett persze a struktúrának és a jelenlegi hierarchikus viszonyoknak is változni kellene, de a legfontosabb a bérek rendezése. A MOK a napokban elindította az önként vállalt többletmunka és külső ügyeleti vállalások felmondásának ügyvédi letétbe helyezését is, hogy ezzel is jelezze: komolyan kell venni őket. „A heti negyvenórás munka felett a munkáltató az orvosok esetében elrendelhet évi további 416 óra munkát. Ez kötelező. Az önkéntes túlmunka pedig még az, ami ezek felett van, az ügyeleti rendszerek ugyanis ezekkel a túlmunkákkal tudnak jól működni. Vagyis: egy orvos egy évben körülbelül két és fél hónappal többet dolgozik, mint egy 40 órás munkahétben dolgozó ember. Ennek a következménye a kiégés, a fáradtság” – számol be a megdöbbentő számokról Álmos Péter. Arra a kérdésre, hogy várható-e, hogy ha nem születik megoldás, akkor tömegesen mondanak majd fel az orvosok, úgy válaszolt: ha eredmény lesz, akkor ez az akció megáll és indulhat a közös építkezés. De ha nem, akkor folytatják, mert „nem lehet az orvosok kizsákmányolására építeni a rendszert”. A bértábla, amit kérnek egyébként, nem nyugati béreket vár el a kormánytól. Az a minimumösszeg, ami szerintük ahhoz kell, hogy megálljon az orvoselvándorlás, az osztrák bér 55 százaléka. Egy kezdő orvos ugyanis jelenleg – a gyorséttermi dolgozókéval azonos – 900 Ft-os nettó alapórabért, egy szakorvos pedig – a szakmunkásbérektől is elmaradó – 1700 Ft-os nettó alapórabért visz haza közalkalmazottként.
Egy orvostanhallgató arról panaszkodott lapunknak: megalázó, hogy mennyi a kezdő orvosi fizetés és 18 évnyi tanulás után tizedannyit kapnak, mint egy harmadosztályú, általános iskolát végzett focista. Ráadásul ahhoz, hogy orvosokká válhassanak, szükség van a rezidensképzésre, ahol viszont gyakran nem is tanítják őket megfelelően, nem kapnak műtéteket, mert a hálapénzes betegeket a főorvosok kezelik. A MOK most azt szeretné, ha a rezidensek esetében nettó 2470 forint, a kezdő szakorvosoknál nettó 4700 forint, míg a pályája végén járó, nagyon tapasztalt és a tudását átadó orvosoknál 7200 forint lenne az órabér.
14 év után hazajönni
„Én orvosként, a feleségem orvostanhallgatóként dolgozott Magyarországon, mikor 1995-ben úgy döntöttünk, Hollandiába költözünk, mert itthon gyakorlatilag ellehetetlenültünk. Ha a szüleim nem támogatnak, megélni sem tudtunk volna, pedig havi 12 ügyeletet vállaltam” – meséli egy neve elhallgatását kérő gyermekgyógyász szakorvos, aki 2009-ben 14 év után tért haza Hollandiából. Mikor arról kérdezem, miért jöttek haza, úgy válaszol: sosem akartak végleg kiköltözni, abban bíztak 1995-ben, hogy hamarosan nekiállnak rendbe tenni az egészségügyet. Végül nem így alakult, hiába vártak a változásra. Végül 2009-ben azért jöttek haza, mert nem akarták, hogy a gyermekeik ott nőjenek fel és ne legyenek magyar gyökereik. „Ha a középiskolát is ott kezdik, nem lesz visszaút. Ezt nem akartuk. De a mai napig kijárok Hollandiába dolgozni, évi 6 hetet, ami szinte felüdülés, hiszen minden gördülékeny, míg Magyarországon mindenért küszködni kell. Tizennégy évig úgy dolgoztunk, hogy nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, és mégis megéltünk, még félre is tudtunk tenni. Mikor hazaköltöztünk, azért volt nehéz munkát találni, mert itthon félnek azoktól, akik kint is dolgoznak vagy dolgoztak. Ők ugyanis már nem egy szolgalelkű hierarchiában felnőtt orvosok, hanem független szakemberek, akik megszokták, hogy önállóan döntsenek, saját felelősségük van, és nem csak a főorvos utasításait hajtják végre, nem az ő szava az utolsó. Egész más ez a mentalitás, és gyakran nem is tudnak visszailleszkedni abba, ami itthon van” – részletezi a gyermekgyógyász.
Nem csak neki, a gyerekeinek is nehéz volt az átállás a magyar rendszerre. Egyikük miatt például a szülőket is behívatta a kémiatanár, mert nem értette mi van a gyerekkel, aki „állandóan kérdez, és ezzel zavarja az órát”. Hollandiában ugyanis megszokta, hogy ha valamit nem értenek, akkor kérdeznek, és ez természetes. „Pozitívumok is voltak persze, jobb az időjárás, közel vannak a rokonok, elérhetőek magyar kulturális események stb. Bár a rokonokat többet láttam, mikor kint voltam, oda ugyanis egy-két hétre is kijöttek, itthon a sok munka miatt jóval kevesebbet tudunk találkozni.” A gyermekgyógyász egyébként a 14 év alatt is végig figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, rendszeresen járt orvosi kongresszusokra, egyeztetett itthoni kollégákkal. „Politikától függetlenül össze kellene fogni azért, hogy egy jobb egészségügyünk legyen’” – hangsúlyozza.
Vannak olyanok is, akik bár tapasztalják az ellátórendszer elégtelenségét, épp emiatt nem merik itt hagyni az idősödő, beteg szüleiket. Egyikük arról mesélt lapunknak, bár egészségügyi dolgozóként meggyőződésből általában nem adnak hálapénzt, mégis kerültek már olyan helyzetbe, hogy szükség volt rá. „Amit képtelen vagyok elfogadni (közel 20 éve vagyok a pályán), ha féltékenységből és anyagi érdekekből háttérbe kerülnek helyes szakmai döntések. Mind a szervezésben, mind a mindennapi munka során. Végigdolgoztam a járványt, most dolgozom le a lemaradást – kötelességtudóan. Mégis el akarok menni, mert ami az elmúlt hetekben egy közeli hozzátartozómmal történt, az elfogadhatatlan” – meséli feldúltan egy doktornő.
Változásra vár ő is, ahogy 25 éve a gyermekgyógyász is, és hozzájuk hasonlóan még több ezren. Kérdés, mikor valósul meg az álmuk?
