Hernádnémetiben nem olyan riasztó a cigánytelep, mint másutt, de itt is szemet szúr a szegénység. Alex a vakolatlan ház előtt, a kapuban vár minket. Széles mosolya, vakító fehér fogai, patyolattiszta keze kirí a hervasztó környezetből. Azzal kezdi: ne azt nézzük, milyen most a ház, hanem, hogy milyen volt. A huszonkét éves fiúnak tavaly telt ki az ideje a gyermekotthonban, hazajött Hernádnémetibe, s az intézetben felhalmozódott tőkéjéből megvette a szülei szocpolból épített hajdani házát háromszázezer forintért. Borzasztó állapotok fogadták: az ablakkeretek elrohadtak, a falakat átlyuggatták, kitépték a vezetékeket, a lelakott épületben csótányok és patkányok tanyáztak. De Alex nem ijed meg egykönnyen. A lyukakat befoltozta, az élősködőket kiirtotta, kifestette a házat, majd odaköltöztette az egyik bátyját családostul, mert kitették őket az albérletből. Alex eleinte nem itt lakott, hanem a barátnőjénél, becsúszott egy gyerek is, aztán kiderült, nem működik a kapcsolat. Amikor Alex tavaly ősszel megcsinálta Facebook-oldalát, nagyon sokan lájkolták. A barátnője féltékeny lett a virtuális térben üzengető nőkre, állandósult köztük a cirkusz. „Én javasoltam, hogy inkább menjünk külön, mert akkor ő is, én is rátalálhatunk az igazira. Ne nőjön fel a gyerek feszültségben. Az én szüleim örökké veszekedtek, verekedtek, többek közt ezért akartam intézetbe menni. És milyen jól tettem! Az öt testvérem közül csak én tanultam tovább, mindent a gyermekotthonnak köszönhetek” – mondja Alex.
Szívecskék a lisztben
Az udvarról egyenesen a pazar konyhába lépünk. Csinos bútor, légkeveréses sütő, mikró, termetes hűtőszekrény, mellette jókora mélyhűtő láda. Szertartásosan kezet mosunk a rozsdamentes mosogatóra kikészített műanyag lavórban – ez, és a folyékony szappan használata érkezéskor mindenkinek kötelező. A gyönyörű, bíborvirágos üvegasztal körül hat gyerek ácsorog fegyelmezetten, az ötéves Brendon szájában cumi csücsül, a tizenkét éves Bogi már kész nő. Az asztal közepén hatalmas vájdlingban össze van készítve a liszt, cukor, kovász, sütőmargarin – ma lekváros buktát sütnek. A kis csapat órák óta vár ránk, úgyhogy bele is kezdünk: Alex villámgyorsan összegyúrja a masszát, majd kis cipókat szaggat belőle, ezeket dagasztják tovább a gyerekek.
A nyolcéves Robika a nyelvét is kidugja igyekezetében, Ramóna hamar végez az adagjával, utána szívecskéket rajzol az asztalon szétszóródott lisztbe.
„A csoportos sütést még a gyermekotthonban kezdtem, a társaimat biztattam fel. Később, amikor szétmentünk a barátnőmmel és átköltöztem ide, berendeztem az itteni konyhát és a bátyám gyerekeivel sütöttünk, először csak hétvégén. A járvány alatt másfél hónapig nem dolgoztam, a gyerekek nem jártak iskolába, össze voltunk zárva, ettől kezdve hetente ötször sütöttünk. Befejezték a házi feladatot, és már jöttek is. Közben terjedt a hír, hogy ez milyen jó, és egyre több gyerek lett. Gyorsan összeszoktak, egymás keze alá dolgoznak, a dagasztás már majdnem önállóan megy nekik.
A formázás a legnehezebb, tanulókoromban én is kínlódtam vele. Lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de most még nem az esztétika a cél, hanem az, hogy ehető legyen. A sütés lefoglalja őket, önbizalmat ad nekik, én meg örülök, hogy nem lógnak az utcán. A kampányt is azért indítottam, mert úgy gondolom, egy jótékonysági alapon működő közösségi sütödével hozzá tudnék járulni ahhoz, hogy a gyerekek ne kallódjanak el” – meséli Alex. Ezután két kis sodrófát vesz elő – következhet a nyújtás. A kinyújtott tésztát pizzavágóval arasznyi négyzetekre osztják, a görbére sikeredett vonalakat Alex kiegyengeti.
A házban a konyha meseszép, de a víz nincs bevezetve, a budi is csak most épül. „Szeptemberre kicserélem az ablakokat és meglesz a fürdőszoba. Most a két unokaöcsémmel alszom egy szobában, de már van külön ágyam, és nyár végére elkészül a szobám. Az elején egyetlen franciaágy jutott ötünkre, nem volt a házban asztal, a gyerekek az ölükből ettek. Nálam ez kiverte a biztosítékot, a gyermekvárosban nem ehhez szoktam. Leültem a szülőkkel, hogy nincs ez jól, vegyünk bútort. Összespóroltuk, azóta hétvégenként együtt ebédelünk az asztalnál, mint egy rendes család” – mondja Alex.
Kiemelkedni a nyomorból
A Galamb gyerekek Miskolcon a számozott utcákban nőttek fel. Rettenetes volt, nem véletlenül hívták Gettófalvának. Onnan menekült el Alex az intézetbe, ahol megtanították szépen írni, olvasni, beszélni, viselkedni. Szerették, mert tehetséges volt és törekvő, mindenben támogatták, mindig mellette álltak. Beavatta őket a közösségi sütöde tervébe is, ekkor civil szervezetekhez ajánlották be. Járt helyről helyre, és mint a szivacs, magába szívta a tudást. Máig kapcsolatban áll az intézettel, a „Sütni jó” logóját például a volt nevelője tervezte barátságból. Alex igazi néptanító – amit tud, igyekszik továbbadni. Meg akarja mutatni a világnak, hogy nem kell ott meghalni, ahová a sors vetette, ki lehet emelkedni a nyomorból.
A tészta négyszögek megtöltése komoly feladat: a gyerekek nem mindig találják el elsőre a baracklekvár mennyiségét. Utána már csak a tekerés van hátra, ez egyedül is megy nekik, tehát megszökhetünk kicsit, hogy belessünk Alex majdani birodalmába. A ház végén lévő jókora helyiségnek nincs mennyezete, fölötte ott tátong a tetőtér. Valamikor szoba volt, de a régi ajtót befalazták és újat nyitottak az udvarra. Alexet majd’ szétveti a büszkeség: „Az első lépés, hogy be kell hozni a villanyt, a vizet. Gipszkarton mennyezet lesz, a falakat le kell csempézni, az aljzat olyan burkolatot kap, hogy ne csússzon. Hátul, a leválasztott részben lenne a mosogató, a konyhában 2-3 légkeveréses sütő. Hiányoznak még asztalok és edények, eszközök a sütéshez. Folyamatosan jönnek a felajánlások, már 440 ezer forint van a számlán. Pontosan dokumentálok mindent, ne higgyék az emberek, hogy elsikkasztom a pénzt. Már az év elején elkezdtem szervezni az egyesületet, csak a járvány megakasztotta a hivatalos ügyintézést, ezért nincs még bejegyezve” – magyarázza lelkesen.
Alex Facebook-oldalán is látszik, nem tétlenkednek, a sütödének már van plafonja, fölcsavaroztak egy OSB-lapot és felszerelték a frissen vett LED-lámpákat. A számlákat is lefotózták az utolsó facsavarig. És mindegyik bejegyzés alatt ott áll Alex üzenete, amelyben hálát ad Istennek és az embereknek.
A sütöde misszió
A konyhában már minden készen áll: a tepsiben kövér tésztarudacskák sorakoznak szabályos rendben. Aztán mindenki hoppon marad, ugyanis nem indul el a csodasütő. Szupermodern, digitális, ám hiába állítgatja Alex és hiába mormol varázsigéket az orra alatt, a sütő nem mozdul. Vadonatúj, de az egész család használja, ami nem garancia a hosszú életre. Alex nem tombol, sőt nyugodtnak tűnik. Rá is kérdezek, hogyan viseli a kudarcot? „Az életben nem megy minden simán. Vannak is, lesznek is nehézségeim, de hát kinek nincsenek? Nem szabad megtorpanni az első akadálynál… Ha én bármelyik kudarcnál föladtam volna, nem itt tartanék. Tanonckoromban például nem boldogultam a kenyérrel, nehézséget okozott a kelesztés, a formázás. Ha akkor elijeszt a kudarc és más szakmát választok, ma nem lennék boldog. Mert én tizenkét éves koromtól pék akartam lenni” – feleli komolyan. Azután megint felragyog megnyerő mosolya, és arról beszél, hogy a gyereksütöde egyfajta misszió számára, de nem csak az. A pék tudása egy idő után megfakul, monotonná válik a munka. Ha azonban gyerekeket tanít, mindig a legjobb formáját hozza, ezzel önmagát is folyamatosan képzi.
Alex ősszel leérettségizik. Ezt már májusban megtehette volna írásban, de halasztást kért, mert tudja, hogy ő szóban sokkal jobb. Mer nagyot álmodni. Azt reméli, hogy tíz év múlva a szakma elismert mestere lesz saját pékséggel vagy cukrászdával, versenyekre fog járni, idővel talán a zsűribe is beválasztják, és biztosan tanít majd gyerekeket. Úgy tervezi, a közösségi sütödét addigra hálózattá fejleszti. Szeretné, ha az ország minden városában lenne egy „Sütni jó!” központ, amely patronálná a körzetében induló helyi gyereksütödéket. Jelenleg 140 ezer forintot keres, túlórában tojást tör a piskótához, ami plusz 20 ezer forintot jelent havonta. Tisztában van vele, hogy már az első sütöde is vagyont emészt majd fel, de makacsul hajtogatja, hogy bízik az emberekben, bízik abban, hogy tudnak és akarnak áldozni a jó ügy érdekében.
