Caplatunk fel a hegyen a rám bízott gyerekkel meg a kutyával szokás szerint, s ezúttal csatlakozik a vörös macska is, kecsesen. Barázdált arcú férfiak jönnek lefelé kapával a vállukon, alkonyodik, az aznapra rendelt sorokat már rendbe tették, a butykosból a tavalyi sillert megitták, s talán néhány gombát is begyűjtöttek a rét széléről, most, a sok eső után. Fejük fedetlen, már nincs hideg a posztóhoz, de még elég meleg sem a szalmához, így csak a homlokukhoz érintik oda a mutatóujjukat, köszönésképp.
A macskán kicsit felakad a szemük, redőkbe fércelődnek a homlokráncok. - Ej, maguknál a cica is kutya! – jegyzi meg egyikük, de aztán nem bonyolítja, meg közben az állat is hetedhét bokron túl jár már, az idegeneket nem bírja. Nem aggódunk miatta, a legközelebbi cseresznyefa egyik ágán úgyis megvár, őt még nem vesztettük el sosem, csak kulcsot meg napszemüveget, s egyszer a kutyát, amikor a búzatábla mellett üldözőbe vett egy errefelé kóborló másik macskát, s a mező túlsó végén, a falu felől keveredett ki onnét. Igaz, arról az oldalról is hazatalált.
A férfiak háta már csak apró szürke pont, elérték a szélesebb földutat.
- Lassan elveszítjük őket szem elől - mondom a gyereknek, végig sem gondolva, hogy az elveszítés számára mást jelent. A kis sárga traktort például, amit már napok óta nem talál, megnézte nálunk is egyik-másik zugolyban, sőt még a dédmama tekerős kávédarálójában is, hátha oda suvasztotta be. Persze oda a két öklömnyi játéktraktor be se férne, nem úgy, mint a gombok meg csavarok, amiket egy csendes délután még csendesebb mozdulatokkal tömködött be a rézspirálok közé, beletartott kis időbe mindegyiket kibányászni.
Egy másik úton, szűk ösvényen ereszkedünk le visszafelé, málnaillat csapja meg az orromat. Szíven üt. Egy régi reggelen éreztem ilyen tömény, édesen savanykás, aromásan koncentrált gyümölcsillatot, még aludtunk, amikor apám meghozta a piros bogyókkal teli kandlit, ki tudja, mikor kelt, hogy az erdőről még visszaérjen vele, s az ágyunk mellé tegye, mielőtt felébredünk. Elveszett ez is, miként a vasárnap reggeleken frissen kisütött fokhagymás vaddisznómáj buja felhője, a mázatlan kerámiában erjesztett aludttej savanykás íze, a padlásdeszkán szárított szőlőfürt mazsolája karácsony előtt. A pont olyan vadas mártás. A pont úgy megfaragott akácfasíp. A tökéletesre kibokszolt téli bakancs. Az átlósan beirdalt szalonna, amiből a parázs fölött nem csöpögött, hanem csurgott a zsír, s mi persze errefelé nem is sütünk, hanem csurdítunk.
Próbálom tanítani a velem sétálót, hogyan kell hívni a kakukkot, a vadgerlét kuckót formázó tenyérrel, az összeszorított hüvelykujjak közé lehelt levegővel, miközben arra gondolok, mennyivel jobban meg tudná ezt mutatni az, akitől én is megtanultam, ugyanígy az erdőben sétálva, öt-hatévesen. Vigaszom annyi, hogy a gyerek szerint ami elveszett, az nem veszett el végleg, ott van a felhőkben, s tán a nagyapja most épp az ő sárga traktorával játszik. Nem irigyli tőle, jó kis traktor, lendkerekes.