Gróf Széchenyi István egy hétfői napon támadt fel. Jobb kezével eltolta a kripta fedelét, és kisétált a mauzóleum elé. Körülnézett, megköszörülte a torkát. Hallo, ist jemand hier? – kiáltotta. A temetőkert kihalt volt, a legnagyobb magyar azonnal látta, hogy ez nem az Obersteinergasse 18-24., ahol meghalni méltóztatott.
Szóval vidéken vagyok – gondolta. – Ráadásul egy temetőben, Ahhoz képest, hogy több mint 160 év telt el ama emlékezetes éjszaka óta, mikor elsütötte azt az ostoba pisztolyt, elég frissnek érezte magát. Kocsi kellene, hogy hazajusson, vagy bárhová. A temető bejáratánál egy cigányasszony virágot árult. Wo ist die Wagenstation? – kérdezte, de az asszony csak ingatta a fejét. Nem beszélek angolul! – mondta a grófnak. Aber die kocsiállomás? Merre van? Amarra, csak menjen a Széchenyi utcán és a végin balra. De a mai vonat már elment. Ah, az én drága magyarjaim – sóhajtott a gróf – hát van vonatunk!
Amíg az állomáshoz ért, különös, színes járművek robogtak el mellette, négy keréken, és egyiket sem ló húzta. Az állomáson minden zárva volt. Széchenyi bezörgetett a PÉNZTÁR feliratú ablakon, mire megjelent egy hatalmas bajusz. Mondja kérem, hogyan jutok el innen Pestre? Innen, Cenkről? Hát, kérem, az vonattal hét és fél óra, Bécsen keresztül. De a délelőtti már elment, járatritkítás van. Menjen busszal! Inkább megvárnám – mondta a gróf, és leült a padra.
A falon egy táblán mozogtak a képek. Csodálattal nézte a beszélő masinát, és gyenge magyarjával próbálta kitalálni, miről diskurálnak benne az emberek. Kutya legyek, ha az ott nem a híd! Az én Lánchidam! Hát még áll! A mozgó képben egy köpcös ember arról beszélt, hogy a pesti emberek igazán hálásak lehetnének neki, amiért végül ennyi pénzt adott a felújításra, és nem hagyta, hogy tönkremenjen Széchenyi csodás alkotása.
Könnyes lett a szeme. Mennyit küzdött azért a hídért! Hány év, mennyi pénz, munka és verejték! Életveszélyes volt! – mondta a köpcös, és Széchenyi igazat adott neki: egyszer maga is beleesett a vízbe, amikor egy csiga elszabadult. És a sors igazságtalansága, hogy életében soha nem mehetett át rajta. Ő Döblingbe került, a hídavatót pedig az az aljas hiéna, Haynau tartotta. Szegény hazám!
Másnap hajnalban ért Pestre. Szerencséjére a kalauz nem kért tőle jegyet, azt mondta, látszik, hogy elmúlt már 70. Csak 69 vagyok – akarta mondani sértődötten, de jobbnak látta, ha hallgat. A híd kihalt volt. A traverzek frissen festve, a kocsiúton valami csillogó, fényes és fekete anyag, olyan sima, mint a bársonyszőnyeg. Mindkét oldalán piros-fehér kordonnal zárták le, a budai hídfőnél hatalmas tábla, rajta a felirat: MEGÍGÉRTÜK, BETARTOTTUK! SZÉCHENYI IS BÜSZKE LENNE RÁ! És az embernagyságú betűk mellett a mozgó képen látott köpcös mosolyog.
Entschuldige, ki ez a nagyszerű férfi a képen? – kérdezte a gróf egy mellette álló bámészkodótól. Az kérem, a miniszerelnök. Ő építette a hidat. Áldott legyen a neve!
Ezek a magyarok minidig furcsák voltak egy kicsit – gondolta Széchenyi, aztán legyintett, fogta magát, és visszavonatozott Nagycenkre.