Egy régi történet jutott eszembe, amikor meghallottam miniszterelnök úr egyik pénteki nyilatkozatát, miszerint: „Az első csatát megnyertük, ez a győzelem a zsákban van”.
A történet még abból az időből való, amikor szakiskolai, szakközépiskolai rendszerben dolgoztunk az ápolók képzésében, évtizedekkel ezelőtt. A 14-18 éves hallgatók felkészítése jól felszerelt gyakorlati termekben történt. A „beteget” sokszor demonstrációs babák vagy a növendékek egyik társa pótolta. Értelemszerűen ebben a mesterkélt életben nyoma sem volt a kórházi világnak, leszámítva az eszközöket. Ennél sokkal lelkesítőbb volt a nyári kórházi gyakorlat, amikor a hallgatók egy oktató, szaktanár segítségével kivonultak a kórházba. Cserfesebb, izgatottabb társaságot elképzelni sem lehet. Sőt olyan kikeményített köpenyeket, fityulákat, fehérített kismamacipőket sem, amelyekben ők vonultak győzni a csatába.
A kórházban több osztályon dolgoztak, tovább bontott csoportokban. Arra persze jó volt vigyázni, hogy a különböző habitusú hallgatók hová kerüljenek. Az idegsebészetre és az intenzívre nem volt tanácsos beosztani a dolgok állásán mélyen elgondolkodót, aki viszont a belosztályon a maga tempójában szépen teljesített. A krónikus osztályon egy idő után szédülni kezdtek a betegek a percenként ágyat igazító kisnővértől, a beszélgetni szeretőt jobban kedvelték. Az idegsebészetre, intenzívre mindig a tanulmányokban kitűnő, stabilabb lelkű hallgatók kerültek először. A lélekben már felnőttek: hogy egymást is segítsék, ha az élet a keményebb oldalát mutatja. De persze itt mutatkozott meg igazán az oktató számára az ápolói hivatásra készülő jelölt alkalmassága is. Ki milyen módon viseli el a fizikai és a lelki megterhelést, kiből milyen ápoló lesz?
Judit kistermetű, örökmozgó, érdeklődő 16 éves volt. Egy perc alatt feltalálta magát az osztályon, az első nap tudta, hol fogyott el a kórteremből a fertőtlenítő, és meddig kell a laborba levinni a véreket. A harmadik naptól már kikészítette a főnővért azzal, hogy percenként jelentett a betegekről – szerinte mit kellene tenni még a gyógyulásukhoz –, illetve önmagáról, hogy éppen mit csinál, jön vagy megy valami fontos dologban. De jelentett az orvosokról is, hogy éppen hol látta őket legutóbb, és indult is őket megkeresni, ha kellett, bár ők az ellenőrzéstől nem látszottak túl boldognak.
Egy nap különösen fontos és nehéz műtét zajlott a műtőben. A lányok engedélyt kaptak, hogy megvárják az osztályon a frissen műtött beteget, hogy tanuljanak és segítsenek. Ilyenkor az oktató is marad, felügyelni a népet. A nővérek már többször lementek megnézni, lehet-e hozni a pácienst, és érdeklődni, miképpen van az orvos csapat. El lehet képzelni, egy 13 órás műtét végén, 40 fokos melegben milyen válaszokat kaptak.
Amikor híre jött, hogy hozzák a beteget, Juditom izgatottá vált. Megkérdezte, hogy nem kellene-e áthozni a másik respirátort, mert az nagyobbnak látszik, és talán többet is tud. Cseppet sem zavarta, hogy a kiváló intenzíves ápolók már az utolsó eszközig mindent összeraktak, ellenőriztek, kipróbáltak. Végül, hogy tehetségéhez való feladat nem akadt, hát kiszaladt a lifthez, és vezényelte a beteggel érkező csapatot: megmagyarázta az osztályon dolgozó betegszállítónak, hogy merre forduljon az ággyal.
Az érkező idegsebészeket jó kávé, szeretet és elismerés fogadta, mindenki örült, hogy „összerakták a beteget”. Miközben ők a siker és a győzelem halálos fáradtságával rákönyököltek a nővérpultra – mondanám, hogy rároskadtak, de ez nem illik a fennkölt pillanathoz –, megszólalt a telefon. Judit mindenkit megelőzve felkapta a kagylót, és az addigra már többször próbálkozó családtaggal közölte: „A beteget megoperáltuk! Jól van!”
Abban a pillanatban oktatóstul, főnővérestül csaknem elsüllyedt a folyosó, hiszen ezzel minden szabályt megszegett: a hallgatók semmiféle tájékoztatást nem adhatnak ugyanis. De a mondat önmagáért beszélt, az összes 16 évével, a szakmai tojáshéjjal a fenekén a hangsúlyába mindenkinek bele kellett értenie: győztünk! Dehogy csak a doktorok győztek...
A két országos hírű idegsebész csak nézte az akkor már megsemmisülni készülő kisnővért, és egy pillanat után valami fergeteges erővel elkezdtek nevetni. Azzal a megértéssel, amit csak az engedhet meg magának, aki látja a kicsi, szorongó tótumfaktumban, hogy ez a teremtés is részese akar lenni a sikernek. Ha már egész délelőtt a körmét rágta értük, hogy minden rendben menjen. Bár eközben gyakorlatilag fogalma sem volt arról, hogy mi történt a műtőben.
Ezért hát, hogy „az első csatát megnyertük, ez a győzelem a zsákban van” kijelentés, hogy is mondjam, innen nézve: kicsit erős. Ezt a csatát a több ezer egészségügyi dolgozó, szakdolgozó, köztük az ápolók, mentősök, az orvosok és a logisztikát minden tudásukkal segítők nyerték meg. Akiknek ráadásul naponta és percenként korrigálni kellett a kormány és az operatív törzs átgondolatlan utasításait, már ami az egészségügyet és az idősotthonokat érinti.
Ők győztek, azzal, hogy képesek voltak a félelmeiken úrrá lenni. Úgy rakták össze napról napra a szakmai életüket, hogy közben későn érkeztek a védőfelszerelések, rájuk omlott a rapid betegritkítás, és záporoztak a szerencsétlen magyarázkodásba fúló Kásler-féle utasítások. De az elbaltázott jutalmazás, a dolgozók kártérítésének szabályozatlansága is mutatja, hogy a kormánynak van mit rendbe hoznia.
A fennhéjázó kijelentésen sajnos nem tud nevetni a járvány idején szkafanderben dolgozó, vagy az idősotthonba hetekre beköltöző, most nullának nézett gondozó, ápoló, takarító. De a szeretteit méltatlan körülmények között elveszítő hozzátartozó, a helytelen szakmai indokkal hazaküldött beteget ápoló család sem. Ők szenvedtek, és átélték életük egyik legnehezebb megpróbáltatását, amit nem lehet sem elfelejteni, sem megbocsájtani. Ez bizony az öndicsérettől és a kisajátított ünnepléstől nagyon messze van.
A szerző ápolásetikus