Nem szokásom kommenteket olvasni, de kíváncsi voltam, a sportlap törzsközönsége vajon mit szól a luftballonhoz hasonlóan felfújt, majd kipukkadt „derbihez”, az FTC–Újpest találkozóhoz. Kettős meglepetés ért: a megjegyzések többsége higgadt és messzemenően elfogadható stílusban íródott – ez még akkor is feltűnő, ha a közölhetetlen hangnemű véleményeket a szerkesztők vélhetően kihagyják –, és a hozzászólók zöme a legkevésbé sem éltette a futball huszonegyedik századi magyar változatát.
A többségben lévő kritikák közül felidézek néhányat. „Ami itthon labdarúgás néven zajlik, az évtizedek óta csak romlott és romlott, ma pedig gyakorlatilag nézhetetlen.” „A bírókra, a meccsek színvonalára rosszat mondani tilos. A magyar fociról negatívan nyilatkozni tilos.” „Már régen nem rangadó ez a párosítás sem. Nem tudom, mennyibe kerül most egy NB I-es meccsjegy, mert kb. húsz éve voltam utoljára élvonalbeli mérkőzésen, de nem hiszem, hogy érdemes lenne kifizetni.” „Bajnokcsapat 2019-2020. Készült Magyarország kormánya megbízásából.” „A javarészt ukrán, stb.–szerb párbaj érdekességéről mindent elmond az előző 45 komment. Keveseket érdekel ez már.”
Valósághű látlelet.
Ehhez képest azt halljuk a pályaszéli riportertől, hogy „frenetikus” a hangulat. A lelkes vagy csak igazodó fiatalember nem nézett utána, esetleg tisztában van vele, de nem akarja tudni, milyen keserves évtizedekben volt csak 15 ezer néző egy FTC–Újpesten, és mekkora tömeg teremtett valóban tomboló légkört fényesebb dekádokon át a zsúfolt Népstadionban. Ennél is problémásabbak a meghökkentő egybevetések. A mai Ferencvárost a harmincegyedik bajnoki cím kapcsán minden további nélkül összehasonlítják a klub hajdani aranyérmes csapataival, amelyekben világszínvonalú labdarúgók serege futballozott – Schlossertől Lázárig, Takács II-től Kocsis Sándorig, Sárosi dr.-tól idősebb Albert Flóriánig –, noha a mostani gárdában nem találni egyetlen nemzetközi klasszist sem.
Szerhij Rebrov edzőt ugyancsak felemelik, a harmincas évek MTK-jának és FTC-jének, a hetvenes esztendők Újpestjének dirigenseivel, Schaffer Alfréddal vagy Várhidi Pállal kapcsolják össze a ferencvárosi működése két éve alatt elnyert két bajnoki cím ürügyén. Ez arra emlékeztet, ahogyan Kubatov párt- és sportfunkcionáriust a közszolgálatinak hívott televízióban hasonlították – nemegyszer – Springer klubelnök-legendához. Közben figyelmen kívül hagyják a mindenkori mezőnyt. Mert hát egyáltalán nem mindegy, hogy világbajnoki döntős magyar labdarúgók futnak be szintén vb-ezüstérmesek sokasága előtt, miként az sem elhanyagolható, ha BEK-elődöntős játékosok nyernek bajnoki címet KEK-döntősöket megelőzve, ahogyan az 1974-es Újpest nyert aranyérmet, maga mögött hagyva a hetvenötben európai kupafinalista FTC-t. Nem mellesleg: a hetvennégyesek közül megannyian – csak az FTC-ből és az Újpestből: Géczi, Páncsics, Bálint, Juhász Péter, Juhász István, Kű, Szőke, Bene, Albert, Dunai II, Zámbó – játszottak az Európa-bajnokság legjobb négy csapata között 1972-ben, hogy a nemzetközi labdarúgásban kevéssé értékelt, ám minálunk hetvenkettő óta szintén csak az ábrándok kategóriájába tartozó olimpiai döntőt ne is említsük.
Megjegyzem, a Vasas csupán nyolcadik volt 1974-ben, igaz, megédesítette keserves szezonját azzal, hogy az Üllői úti pálya újjáavatásán legyőzte a Ferencvárost. A „középcsapat” kezdő tizenegye így festett a futballtörténeti 1-0 alkalmával: Mészáros – Fábián, Lakinger, Vidáts, Kántor – Török, Komjáti, Kovács Ferenc – Müller, Gass, Várady. Egyenesen nevetséges – a már nem élők számára kegyeletsértő – ezzel az együttessel egy lapon említeni az FTC Dibusz – Lovrencsics, Blazic, Botka, Civic – Haratyin, Isael, Sigér – Zubkov, Boli, Tokmac összetételű jelenlegi alakulatát. Az, hogy az összevetésben 11-0 lenne a (megengedem) kivételesen nyolcadik hajdani Vasas javára, még hagyján. De az egykor tizennegyedik Egyetértés sem sok poszton veszítene a "tökmagokkal" szemben Józsával, Sóvárival, Galambossal, Halápival, Szuromival vagy a feltörekvő Hajdú Józseffel, Siklósival, Weimperrel...
Ha van ebben egyetértés, ha nincs.
