Egy olyan nagy vihar után, amilyen vasárnap Budapesten volt – látván az utcákon hömpölygő áradatot – mindig felvetődik a kérdés, vajon rendben van-e a város csatornarendszere. A válasz: igen, hiszen néhány óra múlva eltűnnek a folyók, az elképzelhető legnagyobb esőmennyiség esetére pedig nem lehet méretezni a rendszert: a víz végül elfolyik, a tégláknak nem árt. Az építészek évszázados tapasztalatok és számadatok alapján tisztában vannak a mindkét irányból, a felülről és alulról támadó vizek mennyiségével, folyásirányával. Az égi áldás ellen például záportározókkal készülnek. Három évvel ezelőtt májusban a hegyoldalról lezúduló víz elöntötte a budai Duna-parton a Bem József teret, akkor ezek a tározók nem bírták a terhelést. Most ilyen nem történt, a hegyoldalakon megfelelően elfolyt a víz.
Egész más volt a helyzet a pesti oldalon, a síkvidéken. Zuglóban most térdig ért az áradat, mert a Budapesten átlósan keresztülszáguldó zivatarzóna nagyon ritkán előforduló mennyiségű csapadékot zúdított a városrészre, olyat, amire az ottani elvezető rendszer nincs felkészülve, például a Nagy Lajos király úton. Emellett a helyzetet súlyosbíthatták a szabálytalanságok is. Zugló jórészt kertvárosi övezet, itt speciális szabályok vannak érvényben, minden telken külön meg kell oldani a vízelvezetést, meg kell, hogy legyen a megfelelő aktív zöldterület-beépítettség arány. Régen árkokkal könnyen lehetett a vizet elvezetni, bár ezeknek nem is annyira a vízelvezetés volt a dolguk, hanem csak a tárolás, ahonnan szépen lassan elszivárgott belőlük a csapadék. Az autók megjelenésével azonban az árkokat átjárókkal megszakították, hogy be tudjanak hajtani a telkekre, esetleg tessék-lássék módon, átvezető csövekkel hagytak valami utat a víznek, de így ezek nem képesek ellátni feladatukat. Sok helyen ezek az árkok ma már betonozottak, a vizet jobb esetben valahová elvezetik, sok esetben ezek be is vannak fedve.
Láthattunk egy másik problémát is, az esővíz bejutott a szennycsatorna-rendszerbe és nagyon nem oda való dolgokat mosott a Ráckevei Duna-ágba. A csapadékvíz-csatornarendszer és a szennyvízelvezető-hálózat egymástól teljesen függetlenül fut, ilyennek nem szabadna megtörténnie, vagyis valószínűleg szabálytalan bekötések történtek. (A sok esővíz ugyanis tönkreteheti például a gyepet, a gyorsabb elvezetés érdekében történnek nem megengedett összekötések.)
A vízgyűjtőhálózatokkal alapvetően nincs baj, ezek különben is adottak, nem lehet átméretezni őket. A gondot inkább a talajvíz jelenti: a belváros nagy részében úgynevezett orosz pincéket építettek. Ennek lényege az, hogy az aljzatuk maga a föld. Ezért bár volt egy nyirkos-nedves pincéje a háznak, de a talaj jól tudott párologni. Azután a lakók száraz pincéket szerettek volna, szigetelt padlózatot csináltattak, ettől azonban a talajvíz – hogy utat találjon magának – a házak mellett el kezdett emelkedni. Ugyanis a nedvesség a talajban addig szivárog lefelé, amíg egy vízzáróréteget nem talál, ott egy bizonyos irányban folyik tovább, a föld alatt így szabályos folyók alakulnak ki. Ha ezek útjába egy új épület áthatolhatatlan betonalapja kerül, el kezdenek tavasodni.
Az igazi veszélyt tehát a beépítés jelenti, ami megváltoztatja a talaj nedvességtartalmát, és ettől a szilárdsága, teherbíróképessége is módosul. A házak egy idő után elkezdhetnek süllyedni, amivel már nem sok mindent lehet kezdeni. Régen éppen ezért nem szigetelték le a hegyvidéki villákat, hanem csak egy résfalat építettek az alapzatuk mögé, amit a víz kikerül, és továbbfolyik. Ma már sűrűbben építik be a telkeket szigetelt betonalapzattal. Az ilyen változások 30-50 éves ciklusokban képesek bajt okozni. A jogszabályalkotóknak felelősségteljesen kell a megváltozott környezeti kihívásokkal szembenézniük, nem lehet a régi szabályzókkal folytatni. Úgy tűnik azonban egyelőre nincsenek változások.
