Azt az estét nehezebb volt átélni, mint kimondani a reykjavíki éttermek nevét. (A legegyszerűbben kiejthetők egyikét úgy hívják: Fjalakötturinn.) Az izlandi labdarúgók akkor már másodszor verték el honfitársainkat. Először 1992 nyarán nyertek ellenük. Aztán 1993. június 16-án múlták felül őket. A két siker (2:1, 2:0) között egyetlen győzelmet sem arattak.
Viszont abban a megtiszteltetésben lehetett részük, hogy a visszavágóra már Puskás Ferenc szövetségi kapitány vezette a magyar csapatot. Elődje, Jenei Imre kilencvenhárom tavaszán lemondott, de Puskás is tudta, mi helyzet. Azt mondta kiválasztottjairól a reykjavíki sajtóértekezleten: „Nem azért vannak itt, mert ők a világ legjobbjai, hanem azért, mert nincs más.”
Az utánpótlás sem állt jobban. A „nagyok” mérkőzését megelőző U-meccsen az izlandiak úgy nyertek 2:1-re, hogy 0:0-nál a vendéglátók tizenegyest rontottak, majd Szanyó Károly a kilencvenedik percben szépített. A keflavíki vesztesek között volt Kenesei Krisztián is. A Kenesei, Szanyó páros a tehetsége alapján sokra vihette volna. De abban a környezetben, amelyben futballistaként felnőtt, talán még Izland magasságáig sem jutott.
Pedig hát a kis szigetország korabeli válogatottja olyasmi volt, mint Andorra nemzeti együttese 2017-ben, a már a halványabbnál is fehérebb árnyékot megtestesítő magyar válogatott legyőzésekor (1:0). Runar Kristinsson sportszereket árult, Kristjan Jonsson szobafestőként kereste a kenyerét, a teherautó-sofőr Olafur Thordarssonért meg aggódni kellett, hogy idejében visszaérkezzék a kamionnal, különben lemarad a meccsről.
Címeres mezes hazánkfiai úgy kaptak ki, hogy momentumuk sem volt. A helyi dolgozók azt műveltek a pályán a Petry – Telek – Simon, Urbán, Lőrincz, Keresztúri – Pisont, Márton, Balog, Hamar (Sallói) – Orosz (Hámori) összetételben játszó társasággal, amit csak akartak. Ebben a tekintetben semmi különbség az akkori és az Eb-selejtezők negyedik helyére szoruló, spliti burleszket és cardiffi szomorújátékot elővezető mostani garnitúra között.
A differencia a tálalásban van.
Idősebb Knézy Jenő a fülem hallatára azt mondta Reykjavíkban: „Abszolút mélypont.” A fia meg manapság hétről hétre „pozitíve” elájul a mikrofon előtt napjaink – hivatalosan – NB I-es mezőnyétől. A Nemzeti Sport huszonhét éve, az izlandi blamázs után efféléket írt: „Ami itthon futball címén folyik, az legfeljebb távoli rokona a nagyok játékának. Nincs labdarúgásunk. Csak tíz és százmillió forintok vannak, amelyek évente – teljesen értelmetlenül – belefolynak a bajnokságba.” Ugyan mikor jelennének meg ilyen mondatok az újság jelenlegi kiadásában? A lap online oldalán a múlt héten – páratlan módon – vezető hír volt egy helyreigazítás, miután az orgánum, külföldi értesülésekre hivatkozva, hírül adta, hogy Bölöni László edzővel tárgyal az FTC. Szót sem érdemlő tévedés lett volna, ha a klub ténylegesen nem vette föl a kapcsolatot a romániai magyar kiválósággal, ámde a Ferencváros elnöke nem elsősorban sportvezető, hanem emblematikus alakja a kormánypártnak. Egy köztünk élő NER-szimbólum klubjával pedig nem támadhat semmiféle malőr...
Ezért aztán ne csodáljuk, hogy a tévéből és a sportújságból záporoznak a diadaljelentések, miközben a helyzet korántsem jobb annál, amilyen 1992-ben, 1993-ban vagy 1995-ben volt. (Merthogy az utóbbi esztendőben egymás után harmadszor is sikerült kikapni Izlandtól.) Huszonhét esztendeje a FIFA-világranglista ötvenedik helyén bújt el a magyar válogatott; most az ötvenkettediken húzódik meg. Akkor Zimbabwe volt a negyvenhatodik, most Jamaica a negyvennyolcadik... Ám annak idején még nagyobb remény mutatkozott. Az első osztály átlag nézőszáma 1993-ban még csak 5550-ra csökkent; az FTC-é 14 267, a Diósgyőré 9000, a Videotoné 6033, a Honvédé 5300 volt.
Ma már a 3000 is valóságos álomhatár.
Futball továbbra sincs, pénz meg pipere összehasonlíthatatlanul több van, ám az egészre – minden buzgó luftápolás ellenére – ráborul a színvonalhoz hasonlóan vigasztalan közöny.
