;

járvány;otthonápolás;

- Több rossz közül választani

Ma még csak találgatni lehet, hogy milyen következményei vannak és lesznek a kórházi ágyfelszabadításoknak, amelyek egy a szakértők által is megkérdőjelezhetőnek tartott döntés következményei. Két család története megmutatja, hogy milyen dilemmákkal és nehézségekkel szembesültek azok, akiknek most otthon kell ápolniuk nagybeteg szeretteiket.

Maszkot nem viselünk, de óvatosak vagyunk. Egy parkban beszélgetünk, ő a pad egyik végén, én a másikon. Zsuzsa tanítónő, a karantén alatt online dolgozott.

„Anyukám kilencvenéves. Évek óta fizetünk a bátyámmal egy ápolónőt, aki hetente 2-3-szor járt hozzá. Februárban elesett otthon, több helyen eltörte a szeméremcsontját, és mivel nem tudott lábra állni, a Szent Imre Kórház ápolási osztályára került. Egy hónapig feküdt ott, a végén már járókerettel elcsoszogott a vécéig. Március 12-én telefonált a bátyám, hogy anyut kiteszik a kórházból. A kezdeti kapkodásban fölmerült, hogy náluk vagy nálunk helyezzük őt el, de egyikünk lakása sem akkora, hogy ezt megoldhattuk volna. Ráadásul nekem akkor kezdődött az online tanítás, bedobtak a mély vízbe, eleinte kegyetlenül nehéz volt. Három hónapja felváltva járunk anyuhoz és jön a nővérke is. Hétvégén pedig kivisszük a Dunakanyarba, ahol van egy üdülő, egy fűthető kőház, amit az egész család imád. Apu csinosítgatta, tatarozta, amíg élt, tavasszal kiköltöztek, ősszel jöttek csak vissza a városba. Mióta apu négy éve elment, anyu nem találja a helyét. Hatvanöt évig éltek együtt, teljesen össze voltak nőve. Apu halálával anyu élete is megszűnt, csak morzsolgatja a napokat, egyiket a másik után, mintha már jelen sem lenne. Egyedül a hétvégék éltetik, mert ott, a Szentendrei-szigeten mindnyájan együtt lehetünk.

Amíg itt van, legyenek szép napjai

A karantén anyunak volt a legrosszabb, nem tudta felfogni, mi történik körülötte. Már azt sem értette, miért nem látogatjuk a kórházban, hiába magyaráztam neki telefonon, hogy látogatási tilalom van. Amikor hazahoztuk, nehezen viselte, hogy nincs ölelés, nincs puszi, de anyák napja óta lazítottunk a távolságtartási szabályokon. Mostanra kialakult a menetrend, működik a verkli, de nem tudjuk, tud-e így működni évekig. Őt nem lehet hosszú időre egyedül hagyni, mert akkor fekszik egész nap. Ha nála vagyunk, néha rá lehet venni, hogy levegőre menjünk, fogom a kis kezét, sétálunk a ház körül.

Már a járvány előtt elkezdtük neki intézni a nyugdíjasotthont, ahol állandó felügyelet alatt lenne. De nagyon tiltakozik ellene… Tanácstalanok vagyunk. Ha berakjuk az otthonba, azért fog meghalni, ha kint marad, akkor azért. Egyelőre a két rossz közül azt választottuk, hogy maradjon a sajátjában, amit megszokott, amit szeret. Persze rettegünk, hogy megint elesik épp akkor, amikor nincs nála a telefonja, hogy hívhasson minket. Borzasztó érzés… De akkor is, amíg velünk van itt a földön, legyenek szép napjai.”

A fertőtlenítőt is fertőtlenítjük

Jópofa, saját készítésű maszkot visel. Nem veti le, mint mondja: hozzánőtt az elmúlt hetek alatt. Judit az a fajta ember, aki a félig üres poharat félig telinek látja – ez kiderül abból is, ahogy a munkájáról mesél. Koordinátor a budapesti menetrendi hajózásnál, szereti a vizet, a hajókat, a kollégáit, és kiváltságosnak érzi magát, hogy ilyen különleges területen dolgozhat. Régen elvált, harmincéves fia évek óta a barátnőjével élt, de idén év elején szakítottak, azóta Norbi a nagyanyja lakásában lakik. A Mami – ahogy ők nevezik – november végén elesett otthon, Judit talált rá, ő hívott mentőt. A kórházban megállapították, hogy nem tört el semmije, csak zúzódásai lettek. Amikor a kórházi osztályon már a második beteg halt meg a mama mellett, Judit rádöbbent, hogy ez valójában elfekvő, a „krónikus utókezelő” elnevezés csupán a családtagok megnyugtatására szolgál. Ekkor összeszedte minden ügyességét, és sikerült elérnie, hogy édesanyját áthelyezzék a Péterfy Sándor Utcai Kórház mozgásszervi rehabilitációjára. Ettől kezdve munka után rohant a kórházba, s fáradt, de nyugodt volt, mert látta, hogy a Mami szépen fejlődik.

„Az ember sose tudhatja, mi mire jó. Nekem a kórházban töltött sok-sok óra azért volt hasznos, mert a nővérkék munkáját segítve megtanultam fürdetni, gyógyszerelni, pelenkázni, ami most nagyon jól jön. Rutinosan szúrom meg a pocakját, cserélem a katétert, ezek már nem érnek váratlanul. Váratlanul az ért, hogy a home office munka mellett át kellett állnom nonstop ápolási műszakra, ennek minden felelősségével a vállamon.”

Három nap felkészülés

Judit arra is emlékszik, hogy április 14-e keddi nap volt. Telefonon hívta őt a főorvos, hogy kénytelen hazaküldeni az édesanyját. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy az osztályt nem fölöslegesen ürítették ki, oda valóban súlyos állapotú, covidos betegek kerültek. Juditék három napot kaptak, hogy a mama fogadására felkészüljenek. A következő két napban bevásároltak, kicsit átalakították a lakást, Judit elhozta otthonról a legszükségesebb holmijait, és vettek egy felfújható ágyat, hogy Juditnak legyen min aludni a mamánál.

„Pénteken a mentő meghozta anyut. A látogatási tilalom miatt egy hónapja nem láttam, nagyon megijedtem. Karikás szemek, beesett arc. A gondos ápolás ellenére erősen lefogyott, mert önállóan nem tudott enni. Mára összeszedte magát, egyedül eszik, fel tud ülni, be is írtam pirossal a naptárba. Az elején szörnyű volt. Ha anyu elköhintette magát, bepánikoltam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg covidos. Én eleve rosszul viseltem a pandémiás helyzetet, ültem a tévé előtt, néztem az Olaszországban haldoklókat és rettegtem. Ha kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha csupa vírushordozó pszichopata tömeggyilkos vadászna rám. Anyu hazatérése ezt felülírta, akkortól már csak miatta, érte aggódtam. Norbi fiam felszolgáló. Április elsején bezárt az étterem, Norbit elbocsátották. Azonnal jelentkezett álláskeresési támogatásra, de eddig el se bírálták a kérvényt, egy fillért sem kapott. A jó a rosszban, hogy onnantól ő is otthon volt, megosztottuk a teendőket.

Nem tudni, hogyan tovább

A harmadik hét után történt, hogy este, amikor anyu már elaludt, egymásra néztünk a fiammal és azt mondtunk: jók vagyunk. Addigra beállt a ritmus, nem úsztunk el, a fertőtlenítőt is fertőtlenítettük. Azóta is minden anyuról szól: mozgatjuk, forgatjuk, egyél Mami, igyál Mami, sütés-főzés, fürdetés, pelenkázás, katétercsere. Nincs hétvége, egybefolynak a napok. Nemcsak nekem, Norbinak is, mert az én jóképű, felnőtt fiam nem érzi tehernek, hogy megmosdassa, tisztába tegye a nagyanyját. Még táncolni is szoktak úgy, hogy a Mami lába nem éri a földet, mert Norbi a karjában tartja. Most is tele vagyok szorongással, anyu viszont hál’istennek nem. Ő örül, hogy mind együtt vagyunk, és ezért mi is hálát adunk a sorsnak, mert nem tudhatjuk, meddig lesz rá lehetőségünk.

Anyu nyolcvanéves. Az elesés előtt teljesen önellátó volt, hetente egyszer bevásároltunk, másban nem szorult segítségre. Tehát a mostani helyzet neki is hatalmas minőségi váltás. De az állapota romlásában talán benne van az is, hogy legbelül feladta, inkább nem csinál semmit, csak hogy ne fájjon. Nem hibáztatom, csak a tehetetlenség érzése gyötör, az, hogy nem tudok többet tenni érte. Három hónapja mellette alszom a felfújható ágyon, és ha szusszan egyet, ugrok. Bőröndből öltözködöm minimál stílusban, persze ennek is megvan a maga bája – nem koptatom a ruhákat. De azért előbb-utóbb jó lenne visszakapni a saját életemet…

Nekem június 20-ig tart az online munka, utána be kell járnom az irodába. Ha kinyit az étterem, Norbi is dolgozni fog. Nem tudjuk, hogyan lesz tovább. Nagy dilemma és sorsdöntő kérdésnek érzem, hogy több rossz közül kell választanunk. Vajon jó lenne, ha anyu visszamehetne a Péterfybe, legalább addig, amíg jobb állapotba hozzák? Vagy ápoljuk inkább itthon – úgymond a saját életünket feladva –, mert a szeretet csodákra lehet képes? Nehéz döntések előtt állunk, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.”

Több daganatos beteg már igen előrehaladott állapotban jutott el onkológushoz az utóbbi hetekben, ennek oka egy lapunknak nyilatkozó szakember szerint egyrészt, hogy a veszélyhelyzet miatt korlátozták az elérhető vizsgálatokat, és mivel nem mindig volt egyértelmű a daganatgyanú, elmaradt a kivizsgálás, másrészt, hogy a magyarok egyébként is halogatják az orvoshoz fordulást, a járványtól való félelem pedig ezt még inkább fokozta. A rákos betegek mellett nehéz helyzetbe kerültek a koronavírus miatt a rehabilitációra szorulók is, akiknek az ágyfelszabadítás miatt el kellett hagyni az utolsó mentsvárat jelentő speciális intézményeket.