Júniusunk első hetét a járványhelyzet enyhülésének napi öröme helyett száz év fájdalma melengette. A nemzeti érzület nyújtózkodhatott egy nagy kétharmadost a régi határokig. Szakadtak fel a sóhajok, aki szót, hangot, képet is kapott, próbált valami újat könnyezni vagy okoskodni trianoni okokról, következményekről, lelki tréninget tartani a trauma feldolgozásáról. Vujity Tvrtko elment a messzi Franciaországba, hogy megmutassa nekünk a békeszerződés egyetlen eredeti példányát, vele együtt szorulhatott a szívünk. Ellenzéki képviselők hallgatták némán a parlamentben az őket a nemzetből kirekesztő házelnök nemzeti emlékezetbeszédét. Összetartoztunk.
Ebben a békevágyóan megbékéletlen, zászlólengős állapotban kerülhetett látóterünkbe a Partizán csatornán egy több mint két évvel ezelőtti beszélgetés. Bayer Zsolt és Gulyás Márton ül a várpalotai Trianon Múzeum egyik impozáns termében. Két publicista, két politikai aktivista. A kormánypárti jobboldal vitéz méregszuszogója és a baloldal neveletlenkedő szópattogtatója. Ülnek kilencven fokos szögben egy kis, nemzeti koszorús asztalnál, és beszélgetnek. Trianonról. Odafigyelve egymásra, szinte kedélyesen. Gulyás inkább kérdez, mert egy interjúról van szó, amelyet dokumentumfilmjéhez készít, de felvetéseiben megfogalmazódnak saját gondolatai is a témáról. Bayer elfogadja közelítéseit, válaszol, adatok, tények, vélekedések mentén kifejti álláspontját. Amelynek konzervativizmusában van nyitottság, hajlékonyság, humanista emelkedettség. A publicista nem leplezi, hogy nemzeti szemlélete erősen érzelmi alapú, elfogadja, hogy a rendszerváltás után nemzedéke nem tudott kilépni a népies-urbánus ellentét diskurzusából. Gulyás sem vitát akar provokálni. Közös pontokat, egymás számára elfogadható értelmezéseket keresnek. És el is jutnak egy fennkölt látomásig: Trianon 100. évfordulóján összegyűlnek az utódállamok népeinek képviselői, és kijelentik, hogy egyszer elcsesztük, de ezután együttműködve, összekapaszkodva, testvériségben akarunk élni. „Ha lenne egy ilyen aktus a 100. évfordulón, én így kisimulnék lélekben” – érzékenyül el Bayer Zsolt.
Én viszont nem tudtam elérzékenyülni a hosszú, vágatlan beszélgetést nézve. Az ember persze eltátja a száját, hogy nahát, nyugodt, kulturált tartalmas párbeszéd a két tábor képviselői között. Bámulhat, hogy Bayer Zsolt megértő, nyitott, töprengő tud lenni. (Bár azok a nem kormánypártiak, akik belepillantottak műsoraiba, érezhették, főleg a Háttérképben, hogy sok arca van, és ingerlően radikális hangütése mögött – sajnos – értelem és műveltség is bujkál.) De bármennyire lehetett is a szemnek mitől csillognia, az összhatás pokoli nyomasztó volt. Álmatlanságba keserítő.
Hiába ül le békésen, egymást tisztelve két hadvezér, hogy beszélgessen egy háború értelmetlenségéről, ha másnap uralkodóik szolgálatában százezreket vezényelnek a halálba. Hiába ül le két különböző pártállású, gondolkodású értelmiségi, hogy közös elképzeléseket vázoljon fel súlyos problémák megoldására, ha csak egy szűk körnek jelzik vele tárgyalási képességüket, és utána folytatják a szakadékásatást a polgárok között. Kétségtelen, hogy Gulyás Márton esetében még nem lehet erről beszélni. Műsoraiban, megszólalásaiban civil baloldali szellemiséget penget, következetesen képviseli, kezdeményezi a párbeszédet a másik oldallal. De az igazi vizsga akkor jön, amikor kapcsolatba kerül egy új, számára is kedves hatalmi szférával. Szép békeüzenet volt, hogy az évfordulón föltette a Partizánra a Bayer-interjú teljes anyagát. Ám a két évvel ezelőtti Vesszen Trianon(!) (?) filmje elején nem állta meg, hogy ne fűzzön élcelődő kommentárt Bayer néhány őskonzervatív mondatához. Igaz, a többi bevágás a beszélgetésből korrekt volt.
Bayer Zsolt békülékeny hangütését, nyitott szellemű elkötelezettségét viszont a széles nyilvánosság előtt könnyedén elfújta a politikai szél. Gulyásnak még arról tett hitet, hogy örömmel lenne közép-európai békekövet Trianon kérdésében. Nos, a centenáriumi héten a tőle megszokott vehemens kíméletlenséggel szuszogta bele a gyűlöletet az éterbe az ellenzék, a mindenkori liberálisok és baloldaliak ellen. Különösen lehangoló volt nézni, hogy Hír TV-s show-műsorában azzal a Békés Mártonnal dúdolta a kirekesztős, felelősségre vonós nemzeti nótákat, aki nem is olyan rég szintén a párbeszéd angyalának mutatkozott Gulyás Márton egyik vitafórumán. Miért nem jelent meg szerinte az emléknapon a DK a parlamentben? Nos, részben azért, mert „a július 4-i megemlékezés nap, a nemzeti összetartozás napja konkurál Gyurcsány Ferenc ugyanaz napra eső születésnapjával – tehát ez rögtön két tragédia…” Mit, kit és mikor lehet ezek után komolyan venni? Mit ér a műveltség, a széles látókör, ha a politikai aktivitás fórumain könnyedén meg tudunk szabadulni tőle? Elfogadva, hogy itt csupán annyi a cél, hogy a szavazatokért hülyítsük az embereket, zengjük, amit hallani szeretnek, és uszítsuk őket egymás ellen. Mert az uralkodó jót akar. Az uralkodó a mi hitünket képviseli. Nem veszítheti el a hatalmat. Szolgálni kell – jó áron.
