Nekem persze nehéz, mert nem pusztán jártam már a Természettudományi Múzeumban, de vagy negyedszázadon át a lehető legközelebbről követtem az ottani történéseket.
Még fiatal újságíró voltam, amikor szerencsémre elsőként adhattam hírt arról, hogy a Pest-szerte szétszórt gyűjtemény megkapta az egykori Ludovika Akadémiát. Ott voltam a Lovarda megnyitásakor, az Ásványtár és az Embertani tár átadásánál, jártam a hatalmas föld alatti kiállítótérben úgy, hogy a csillogó szemű muzeológusok elbeszéléséből azt is megtudtam, ha végre lesz pénz, milyen állandó kiállítást építenek majd fel ott. Figyeltem a hatalmas reformkori épület átalakulását szeletről szeletre, s amikor egy Szent Iván éjen a kertben összetalálkoztam a tündérkirálynak öltözött főigazgató-helyettessel, bizony rögtön megsejtettem, mekkora siker lesz pár éven belül az ott megszületett Múzeumok Éjszakája.
Csak egy dologra nem gondoltam huszonöt év alatt: hogy mindezt egy tollvonással el lehet pusztítani. Hogy a semmiből százezres látogatószámokat produkáló intézményt odébb lehet pöckölni csak azért, mert haladéktalanul ki kell képezni az Orbán-féle rend alapú társadalom háttérhadseregét, és ezt csak itt lehet, a hely szelleme kötelez.
Hogy Orbán Viktor mit és mennyit gondol a kultúráról, azt persze már akkor megtudtuk, amikor minden létező szabályt megszegve kierőszakolta a marcipánból szobort Nemzeti Színház felépítését a kültelkeken. Ilyenkor csak a tetszetős nekibuzdulás számít, a józan ész és a pénzügyi racionalitás nem – láttuk ezt a Közlekedési Múzeum lebontásakor, a Zene Háza léggömb felfújásakor, vagy amikor elszabadult a Biodóm-projekt.
A Természettudományi pármillió tárgyát most majd összecsomagolják, talán újabb huszonöt éven belül lesz is hol elővenni őket. A kiállítótérben meg majd lőnek. Ha marad a bálnacsontváz vagy a mamut, akkor arra.