Alighanem igazuk van azoknak a nem éppen kormánybarát elemzőknek, akik azt mondják: mérhetetlen nagy pofonba szaladt bele az MSZP ezzel a mentős videóval. Pofonba persze minden párt minden kommunikációs részlege és legfelső vezetése bármikor belefuthat, elég hozzá egy óvatlan mozdulat. Igaz, a szocialisták kommunikációjáról kénytelenek vagyunk azt mondani: régóta nem kerek.
Ezzel együtt a média mai világában már nem is az a kérdés, hibázhat-e valaki, hanem az: mit kezd a tévedésével? Mert ma már nincs titok, nem létezik elhallgatás, elkenés, előbb-utóbb – inkább sokkal előbb – a nyilvánosság valamelyik egérlyukán kiszivárog jobb esetben az, ami valójában történt, rosszabb esetben, s többnyire pedig az, ami a politikai ellenfelek elbeszélése, de amiről el lehet hitetni, hogy az a valóság. A tét tehát a szavahihetőség elvesztése. Nem egy párt, hanem egy politikai közösség minden tagjának a hitele.
Most itt van ez a mentős történet, ami persze már nem a nő története. Most ugyan róla fecseg mindenki, meg arról, ki tartotta a kamerát a szerencsétlenül kiválasztott Markó utcában, miközben a fecsegésbe belefullad nemcsak az ellenzéki pártok, hanem az ellenzéki sajtó hetekig tartó munkája is, hogy fényt derítsen a Kásler-féle ágyszám-csökkentés tragikus következményeire. S mindjárt szórt fénybe kerül az, amire a reflektorokat rá akarták irányítani: a dicsőséges kormányzati járványkezelés sötét oldala.
A „menekülés” módja a blamából pedig erkölcsi kérdés. Azzá teszi, hogy biztosak lehetünk benne, a „mentős ügy” végig fogja kísérni a választási kampányt, s a gúnykacajos megjegyzések búvópatakként fognak feltűnni a kormánypárti médiában, hiteltelenné téve az ellenzéki hangokat. Etikai kérdés az is: ki tud-e állni egy kormányzásra készülő párt vezetése a nyilvánosság elé a felelősség és a tévedés elismerésével, mert eddig csak félpénzt nyomtak a tenyerünkbe, amiért ezen az egérlyukas piacon semmit sem kapni. Nem nyilvános harakirire vágyunk. Csupán nyílt beszédre. Mert ki akarunk bújni az egérlyukból.