Az egész bajnoki fordulóban 11 016 szurkoló élt azzal a kivételes alkalommal, hogy Covid 19-es periódusban meccsre mehetett. Alig gyűltek össze többen, mint ahányan a Magyar Kupa döntőjére kilátogattak. Mivel a Honvéd és a Mezőkövesd nézőátlaga egyaránt kétezer körül van, feltehető, hogy a tízezer érdeklődő egy része az új Puskás Stadionra volt kíváncsi. Az objektum nyilván nem keltett csalódást, épületes futballra meg senki nem számíthatott.
Bár a bajnoki hétvégén a tévében „varázslatról” is hallottam, miközben a balbekk talpa alatt kínosan elgurult a labda, és előkerültek sajátos összehasonlítások is, amelyekkel a régi korok hazai kiválóságaival próbálták egybevetni a hajdani magyar labdarúgókra a legkevésbé sem emlékeztető maiakat. Elég egy kis járványszünet, és mi vagyunk a legjobbak!
Meg a legelsők.
A szamárságokat nyomják, akik akarják, derülünk rajta, ám az, hogy páratlan módon közönség előtt zajlanak a meccsek, nem vicc. Nem szoktam a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségre hivatkozni, mert a FIFA évtizedeken át úgy volt (volt?) a morállal, ahogyan a magyar futball van a nemzetközi színvonallal az utóbbi dekádokban, azaz tengermélyről néz fel rá, de most ideidézem Gianni Infantinónak, a világszervezet elnökének a szavait: „A futball nézők nélkül nem ugyanaz, mint nézőkkel, viszont türelmesnek kell lenni abban a kérdésben, hogy a szurkolók mikor térhetnek vissza a stadionokba.”
Bizony még egyetlen tudós sem mondta ki: az epidemikus időszaknak vége. Sőt most már az a tiszti főorvos is folyton azt hangoztatja, hogy a korlátozások feloldása idején is legyünk nagyon óvatosak, aki eleinte nem győzte ismételni: nem érdemes maszkot húzni. Szóval, van itt köztünk valami, amiről nem sokat tudunk. Ám Magyarországon kinyitották a stadionokat azzal a kikötéssel, hogy csak minden negyedik széken ülhet néző. Ez azonban nem feltétel, mert itthon egészséges időkben sincs ennél nagyobb közönségigény. Lyukat dumálhatnak a hasakba a törpe magyar futballt óriásként láttatók, a ragyogó új stadionokban a lakosság legföljebb 0,2 százaléka teszi tiszteletét hetenként. A fiatalabbak kedvéért: a létező magyar labdarúgás évtizedeiben már tíz-tizenegy játéknap elteltével meghaladta a publikum az egymilliót, azaz meccsenként volt annyi ember a lelátón, amennyi a huszonegyedik században egy egész fordulóban összejön.
Most a szokottnál is kevesebb a kimerészkedő, így még inkább felvetődik a kérdés: ily kevés emberért érdemes-e vállalni a rizikót? Pláne, hogy a szabályok betartásáról szó sincs. A táborok láthatóan tömörülnek, a másfél méteres távolság utópia, a góloknál egymás nyakában lógnak az emberek. Jó, nem tízezrével, mint valaha, de százával. A kérdésre, vajon miként lehetséges ez, a hivatalos válasz az volt: a szurkolói csoportok „számoltak azzal a kockázattal, hogy esetleg megfertőződhetnek”. Ám ez korántsem csak az ő ügyük. Úgy tudom, egyetlen ember akár százakat is megbetegíthet. S ezek a drukkerek köztünk járnak, abban a tekintetben sokan vannak, hogy tömegekre jelentenek potenciális veszélyt. Nem csoda, ha a magyar kupadöntőből hír lett a BBC-nél vagy a Washington Postnál is. Na, nem a nívó, hanem a lelátói elhelyezkedés, egyáltalán: a kapunyitás miatt.
A helyzettel az MLSZ úgy áll, mint a labdarúgás állapotával: nem tud vele mit kezdeni. „A sportzónára vonatkozó szabályzat súlyos megsértéséért” egy-egy millió forintra büntette a Honvédot és a Mezőkövesdet – mivel a játékosok a meccs után kimentek a szurkolókhoz –, de vajon mennyivel veszélytelenebb, ha a szurkolók ölelkeznek a lelátón? További dilemma is akad. A szövetség, amely a szankciót megelőző közleményében oly érzelmesen fordult a mindenre elszánt hívekhez, hogy Tatjána Jevgenyij Anyeginhez írt levele sem volt meghatóbb, közleményben tudatta: „A szabályok ellenőrzése és szankcionálása a nézőtéren a rendőrség feladata”. A BRFK ellenben leszögezte: „Az érvényes kormányrendelet szerint a szervező, vagyis az MLSZ feladata a szabályok betartatása."
A lakosság túlnyomó többsége meg csak áll tétován. A döntő hányadot hidegen hagyja a modern kori magyar futball, annál inkább izgatja a járvány és annak minden következménye. Amikor a hazai kupadöntő zajlott, egy kitűnő sportszerkesztő a kutyáját sétáltatta. Tudom, mert beszéltem vele telefonon.
Nem kérdezte, mi az állás.
A nyitott kapus akció eredményét pedig amúgy sem tudtam volna megmondani.
