A hetvenes évek Ferihegyen. Minden napra emlékszem, de arra mindnél élesebben. Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót, és lehet, hogy csak ötven perc van hátra az életéből.
1971. szeptember 16., csütörtök. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Papírmunka. Megbeszélés a kapitánnyal és a hajózó szerelővel, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. Tu-134-es, HA-LBD, a pilóták nem szeretik ezt a gépet, sok a gond vele, minden műszak gyanakodott, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez addig a napig nem bizonyosodott be.
A járat késéssel indul, a parancsnok már türelmetlen, gyerünk már, romlik az időjárás Kijevben, a fedélzeten pártküldöttség, ilyenkor senki sem szereti a késést. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utolsó utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Jó utat. Mindig ezt mondjuk. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő néhány szót vált velem.
– Megkaptam az új autómat – mondja. – Jössz velem délután néhány kört?
– Persze – felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn. Egy utolsó pillantás. Becsukja az ajtót. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép felszáll. Néztem, amint emelkedik, behúzza a futókat, gyönyörű balkanyar. Szerettem ezt a látványt. Szabályszerűen bekönyvelem az indulási adatokat, van egy kis időm a következő járatig, cigaretta, aztán egyszer csak egy érzés a gyomromban, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene. Nézem a telexgépet, Kijevből sem telex, sem érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeznek azonnal, sőt sokszor nem is írnak egyáltalán. Felhívom a diszpécsereket, biztosan leszállt, nyugtat meg Palics, a szolgálatvezető, de aztán egyszer csak süketek lesznek a telefonok, az információnál is hírzárlatot rendelnek el, a forgalmiba pedig bejön egy férfi sötét öltönyben, az arca csupa ránc, közel hajol hozzám, odavan a Kijev, ezt mondja, vagy inkább csak suttogja.
Elviszi magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem rontottad el. Én is remélem, közben az ablakon át a leszállópályát figyelem, hátha mégis megjelenik, aztán felmegyek a diszpécserekhez, igyunk valamit.
Végül nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki. Mondták, hogy folyamatosan romlott az időjárás, kétszer is megkísérelték a leszállást, aztán beigazolódott a műszakiak összes aggodalma, ezer méter magasan leálltak a hajtóművek. Vajon miért nem fordultak vissza még időben, persze, ez volt a kérdés, utólag innen, egy budapesti irodából könnyű kérdéseket feltenni, és jogos is lehet minden kérdés, de hát nem mi voltunk ott a pilótafülkében, ahol egy pillanat alatt dönteni kellett. Ott, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek.
Ötven perc volt az út Kijevig.