Lassan megint országváltás előtt állok. Bár igazából most állok legelőször efféle ugrás előtt. Az első alkalommal ugyanis nem országot, csak vidéket váltottam. Legalábbis az én fejemben. Kolozsvárról feljönni Pestre, ez a művelet igazából, lényegét tekintve nem érintette Romániát, csupán az adminisztrációs hátteret adta, hogy úgy mondjam. Az hazaköltözés volt, s amikor ilyesmi történik, az embernek eszébe sem jut (csak a hivatalban, a hosszú ügyintézés alatt), hogy közben átlép egy valóságos, ám igazából nemlétező határt. Nem mintha Bécs és Budapest között olyan valóságos lenne, sőt még inkább képlékeny, és Budapestnek sokkal több köze van Bécshez, mint Bukaresthez valaha volt; eleink odajártak ügyintézni, ha valami igazán komoly dolgot kellett nyélbe ütni. Ráadásul Bécsben sem nehéz kelet-közép-európaiként otthon érezni magunkat, hiszen valahogy minden onnan ered, ami a mi európaiságunkat meghatározta, dédelgette: az ízléstől a kellemig, az épületek milyenségétől a tánclépésekig. Ezt próbálták a különféle behatások a törököktől az oroszokig (és vissza) felülírni, hígítani, ám nem nagyon sikerült. Valahogy mindvégig bécsiek, azaz európaiak maradtunk.
Mégis. Mégis országváltásnak érzem a mostani, leendő költözést. Talán a nyelv miatt is. Most kerülnék először önként olyan nyelvi közegbe, amelyhez nem sok közöm van (fejben angolos, lélekben spanyolos vagyok), amely akármennyire otthonosnak is tűnik, idegenséget áraszt. Láttunk már olyan magyar írót, akit szép lassan megfojtott a nyelvi otthonosság elvesztése, és olyat is, aki termékeny maradt ugyan, ám minden mondatára rányomta a bélyegét, hogy nem a természetes közegében születtek. Hanem akkor, amikor ez a közeg már csak emlék volt, és minden mondat leírása előtt fel kellett idézni, mesterségesen kellett újrateremteni, hogy legyen miben rezonálnia a szavaknak. (Márai naplófolyama ilyen szempontból is igen érdekes olvasmány, pontos dokumentuma az efféle váltásnak.)
Most megint csonkának fogom érezni magam, hallom máris a kézreálló magyarázatokat. (Leginkább azok szeretnek így gondolkodni, akik szemében Kertész is akkor vesztette el maradék magyarságát, amikor Berlinbe költözött.) Talán sosem értenék, hogy nekem Románia és Trianon sem jelentett csonkaságot. Amikor Trianonról beszélek, akkor a gyermekkoromról beszélek, az meg csak a legritkább esetben lehet csonka. Amikor Trianonról beszélek, az élelmiszerbolt fekete hajú eladója jut eszembe, aki nem tudott magyarul, ezért otthon alaposan át kellett tárgyalni, majd útközben ismételgetni, hogy mit is kell vennem. Hogy mondják románul az élesztőt? Egyébként drozsdie – magyar füllel szinte megjegyezhetetlen. Trianon tehát nekem leginkább az élesztőnél kezdődött. Otthon nem is nagyon lehetett volna másról beszélni, sem Károlyi, sem a bécsi döntés nem nagyon került szóba. Azt meg főként nem lehetett latolgatni, hogy mi lett volna, ha a románokat nem engedjük egészen Budapestig. És akkor beszélni kellett volna Nagy-Magyarországról (Trianonnál is nagyobb tabu), illetve arról, hogy akkoriban miként bántak a kisebbségiekkel (a legnagyobb tabu). Trianon csupán egy-egy elejtett mondat volt, pletyka és düh, lassan összecsipegethető tudás, szigorúan az iskolán kívül. És életem egyik legnagyobb döbbenete volt, amikor megtudtam, hogy a Nagy-Magyarországon élő románok sorsa és kívánságai sok szempontból egybeestek az enyémmel, az immár Romániában élő magyarral. Nagy firma ez a történelem, néztem magam elé, mert ezzel a tudással már a románokat sem lehetett tiszta szívből gyűlölni, ahogy a nagyapám tette mentális védekezés gyanánt.
A csonkaságot nem is magamban, hanem sokkal inkább az anyaországiakban szoktam megtapasztalni. Azokban, akik elvileg még álmukban sem hasadtak tovább. A minap is lehullott Dusi egyik szempillája, mire a nejem odatartotta elé, hogy ráfújjon, majd kívánjon valamit, s végül betette a trikója alá, mert valamiért csak így teljesül. Így csinálta az én nagymamám is, mondtam erre. Tényleg, kerekedett ki Dóri szeme: Romániában is ismerték ezt a szokást? Látod, mondtam neki, ez az igazi csonka gondolkodás. Ez olyan, mondtam neki, mintha egy családtagot egy szobával arrébb, vagy, mondjuk, a spájzba kellett volna költöztetni, aztán pár év múlva csodálkoznánk, hogy nahát ott is van (magyar) élet, ott sem felejtette el, hogyan hívták a nagyszülőket. Ezen már nevettünk. Mégiscsak jobb spájzként elképzelni Trianont, mint véres (valójában vértelen) eseményként.
Könnyen lehet, hogy Bécsre már semmi sem marad belőle. Ahogy Avignonban vagy Zaragozában is nehéz volt felidézni. Az utazás arra jó, hogy végre otthonossá váljon a bennünk traumaként élő idegenség. Bécs is gyógyszer lesz tehát egy soha le nem írt betegségre. A honvágy különben most is, tapasztalom nem kevés meglepetéssel, Európa és nem hazafelé húz. A tágasság és nem a bosszantó szűkösség felé. Elég volt a spájzban kucorogni, költözzünk vissza a nappaliba, néztünk egymásra a nejemmel, amikor eldőlt, hogy Dusi Bécsben kezdi majd a magyar iskolát. De azért nem felejtjük otthon A Tenkes kapitányát. Majd jó lesz olvasgatni a Rathaus előtt.
