„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék” – feleltem irodalom órán. A hexameterben írt verseket még úgy ahogy meg tudtam jegyezni a ritmusuk miatt. De Kölcsey költeménye nem csak ezért volt számomra kicsit más, személyesebb, mint bármely más vers, mert a Mama annak a bizonyos romvárnak a bús düledékei tövében született. Ahányszor válaszolnom kellett az „anyja születési helye” kérdésre, valami furcsa büszkeséget éreztem, hogy az én mamám egy olyan városkában született, amiről a Himnusz írója külön költeményben emlékezett meg. A 60-as, 70-es években ráadásul Kárpátalja még ködösebb, ismeretlenebb táj volt, mint akár Erdély, akár a Felvidék. A szovjet érában egyébként Kárpáton túli területnek hívták. Kétségtelen, Moszkvából nézve ez igaz is volt.
Amikor azonban a mama megszületett 1920 augusztusában, a frissiben megalakult Csehszlovákiának ítélték a trianoni szerződésben. Nagyapám, három évi frontszolgálat után, az olasz front összeomlását követően '18 őszén bajtársaival, a 85-ösökkel indult hazafelé. Az akkori kaotikus közlekedési viszonyokra jellemző volt, hogy az út Husztig, egy hétbe telt Bécs és Budapest érintésével. Hazatérve hamarosan megnősült. Elvette nagyanyámat, egy erdélyi örmény család leszármazottját. Nagyapa régi cipszer famíliába született, az ősök évszázadok óta éltek Máramarosban. Nagyapám nem messze Huszttól, Keselymezőn született, de Huszton nőtt fel.
Nem sok idejük maradt örülni Ilikének, első gyermeküknek, mert az új hatalom válaszút elé állította néptanító nagyapámat: felesküszik a Csehszlovák Köztársaságra, vagy szedi a sátorfáját családostól. Nagyapa értett a szóból, szedte a sátorfáját, ifjú nejével és alig egy hónapos kislányával egy vagonba pakolt néhány bútort, ruhát, edényt és egy szerelvényhez csatolva nekivágtak a maradék Magyarországnak. Akkor még nem tudták, hogy majd’ két évig az a vagon lesz az otthonuk. Számukra a végállomás Lőrinci lett, a vagont egy vakvágányra tolták ki, nagyapámékat sorsukra hagyva.
A Mama soha nem mesélt a vagonlakó hónapokról, igaz, még kétéves sem volt, amikor nagyot változott az életük, mert a vagonból átköltözhettek egy akkor használaton kívüli, mázsáló házba az állomás épület mellett. Kati néném már oda született. A fűthetetlen, hideg-rideg téglaépületben megfázott, nagyon beteg lett, s akkor végre a községben egy házrészt bérelhettek.
Nagyapám Husztról magával hozta a tiszti gyalogsági kardját és a dél-tiroli fronton kiérdemelt sebesülési és Signum Laudis kitüntetését. Azt ugyan nagyon jól tette, hogy áttelepült Magyarországra, hiszen ha nem teszi, ’45 nyarától a magyar és csehszlovák után szovjet állampolgár lett volna, anélkül, hogy egy tapodtat is odébb ment volna Husztról. De a kardot, meg a kitüntetéseit nyugodtan otthagyhatta volna, mert azt ’44 végén néhány újsütetű elvtárs a vadászpuskájával együtt elkobozta, de mondhatjuk úgy is, ellopta. Nagyapa – akkortájt úgy nevezték – a helyi intelligencia megbecsült tagja lett. A környéken ezer holdas nagy birtokkal rendelkező Vampeticcsel és a fiaival pedig barátságba is keveredett. Időnként fogta a puskáját, ami akkor még megvolt, és indult a körvadászatokra, nyúlra, fácánra lőni.
A Mama egy 1926-os nyáron látogatott először és utoljára a szülővárosába. Halálig emlegette Iván bácsit, a félig vak ruszin öregembert, aki a húgával, Katival levitte őket a Nagy-ághoz, ami Husztnál ömlik a Tiszába. Az öreg a tarisznyájába csomagolt némi már szagló húsmaradékot és azzal indultak a folyóhoz rákászni. Fogtak is az akkor még bőséggel tenyésző csemegéből jócskán. Vitték haza a nagymamának, aki a rákokat rögvest a tűzhelyen zubogó forró vízbe dobta. A Mama még fél évszázad múltán is borzongva mesélte, hogy milyen rettenetes élmény volt hallgatni, ahogy a rákok a forró vízben vékony, magas hangon „sikítottak”, amíg meg nem főttek. Sem akkor, sem azután soha nem volt képes rákot enni. A huszti kirándulásnak köszönhetően lett a kedvenc fája az ottani erdőkben gyakori nyírfa.
Nagyapámmal sajnos csak élete utolsó éveiben kerültünk közelebb egymáshoz, amikor gyakran időzött Kati nénéméknél Budapesten. Olykor mesélt a háborús élményeiről, de soha egyetlen szót sem szólt sem Trianonról, sem a szülőföldről való elűzetésről, és nem hallottam sem tótozni, oláhozni. A ’45-ös kifosztásáról is a Mama mesélt egyszer. Igaz, benne sem volt gyűlölet, csak keserűség, amiért az apját megalázták a helyi kurzuslovagocskák. A Mama egyébként szintén soha nem beszélt gyűlölködve egyetlen nemzetiségről sem. Nem szerette a melldöngető „hazaffyakat”, akik különösen ’89 után sokasodtak meg mértani haladvány szerint.
Sokáig terveztem, elviszem még egyszer a Mamát Husztra. Persze mindig közbejött valami. Végül nem láthatta viszont a szülővárosát. Helyette, helyettünk az unokája jutott el a romvár bús düledékeihez. Néhány régi utcán és a város fölött omladozó falakon kívül nem sok emlékeztet a száz év előtti Husztra.
De ettől még az adósságom, amit már nem róhatok le a Mamának, örökre velem marad.
