A békeszerződés aláírása
Magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látták el kézjegyükkel az okmányt. Vagyis két olyan személy, aki a szégyenteljes tett után kész volt visszavonulni a politika élvonalából. Az aktusra a palota 52 méter hosszú és 7 méter széles ún. Cotelle-termében került sor, amelynek falait rózsákkal átszőtt fehér kárpit borította. Miután az öt főhatalom és a többi nemzet is aláírta az okmányt, az elnöklő francia miniszterelnök, Alexandre Millerand mondott rövid beszédet. Az egész ceremónia nem tartott tovább negyedóránál. A palota előtti díszőrség fegyverrel tisztelgett a távozó magyaroknak, miközben a teremből kilépő délszláv, román és csehszlovák politikusok melegen gratuláltak egymásnak.
Az aláírás előzményei visszanyúlnak 1919 első hónapjaira, amikor a Párizsban ülésező békekonferencia szakbizottságai megállapították az új magyar határokat. A konferencia legfelsőbb szervei ezeket a februári–márciusi előterjesztéseket 1919 május–júniusában kisebb viták után, de érdemi változtatás nélkül hagyták jóvá. Ez alól egyetlen jelentős kivétel volt: az osztrák–magyar határ. Erről csak 1919. július 10–11-én döntöttek. Az új határok a győztes nagyhatalmak méltányosabb elképzelései és a szövetséges, illetve szövetségesként elismert utódállamok túlzó követelései közötti kompromisszumok eredményeként alakultak ki. Ebből adódott, hogy az alapelvként meghirdetett nemzetiségi elvet számos esetben alárendelték a stratégiai, gazdasági és egyéb szempontoknak, s Magyarország új határai így azokon a szakaszokon sem feleltek meg a nemzetiségi választóvonalaknak, ahol ez minden nehézség nélkül lehetséges lett volna. A konferencia döntéseinek értelmében Magyarország területe 329 ezer négyzetkilométerről (Horvátországot nem számítva 282 ezer négyzetkilométerről) 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent.
A magyar és a külföldi visszhang
Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió személyből 3,3 millió, vagyis 30,2 százalék volt magyar. Ez még azok számára is nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné tette a döntésbe való belenyugvást, akik egyébként elfogadták a multietnikus Magyarország nemzetiségeinek a jogát saját állam alapítására. Az ország nagyvárosaiban és Budapesten ezért egymást érték a tiltakozó nagygyűlések és felvonulások. Az iskolákban és a hivatalokban június 4-re szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbócra eresztették. Mivel az aláírás pontos időpontját Budapesten nem tudták, már kora délelőtt megkezdődtek a gyászszertartások és a tiltakozások. Pontban 10 óra előtt, mielőtt a könyörgő istentiszteletekre sor került volna, megkondultak a főváros összes harangjai, megálltak a villamosok és öt percre a vonatok is az egész országban. A nemzetgyűlés 11 óra után kezdődő rendkívüli ülésének szónokai hangoztatták, hogy ez a döntés „Isten és az emberek előtt semmis és érvénytelen”, és az elszakított országrészek rövidesen újra egyesülni fognak az anyaországgal. A sajtócikkeket, beleérve a baloldali lapokban közölteket is, hasonló hangütés jellemezte. Ez a béke – írta például a Népszava – „nem béke, és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszú véres felhője”.
A győztes államok sajtója – például a milliós példányszámban megjelenő párizsi Le Matin – ezzel szemben „súlyos, de igazságos elégtételként” jellemezte a döntést, amely véget vetett a magyarok „durva és esztelen” uralmának, és amelynek köszönhetően „végre szabaddá vált 5 millió szlovák, 3 millió jugoszláv, 2 és félmillió román és még sorolhatnánk”. (A valóságban 1 millió 694 ezer szlovák, 2,9 millió délszláv és 2 millió 829 ezer román.) Hasonló szellemben írtak a területeket szerzett szomszédos államok lapjai is. „Az 1918-ig létező mesterséges állam, amelyben sok millió különböző nemzetiség nyögött nehéz iga alatt, s az állam csak belső elnyomással és külső agresszióval tarthatta fenn magát” – olvasható a bukaresti Universul 1920. június 11-i számában – , „megszűnt”, és „Helyette egy olyan Magyarország maradt, amely a magyar nép számának és jelentőségének megfelelő.” „… az ezeréves Magyarország feldarabolása” – tette hozzá a szocialista beállítottságú Adevărul – nem „bűn”, hanem a történelem parancsa, mert a „vad dinasztiák ideje elmúlt, és minden nemzetiség megkapta a jogát, hogy etnikai határain belül éljen.” És ez így is fog maradni. „Azt álmodni, hogy Magyarország határai valaha még a Kárpátokig érhetnek, abszurd álom, utópia, és álom marad, amíg a világ világ, mert ehhez előbb az egész román nemzetnek el kellene tűnnie, és ez nem fog bekövetkezni!”
A francia sajtóban ugyanakkor jelentek meg tényeiben tárgyilagosabb és Magyarországgal együttérző cikkek is. Az ugyancsak milliós példányszámban megjelenő Le Journal újságírója a lap június 6-ai számában például azt is megjegyezte, hogy „Magyarországról nem csupán a különféle nemzetiségek szülöttei térhettek vissza szülőhazájukba, hanem az anyaországtól elszakították több mint 3 millió fiát, akik a politikai elnyomás áldozatául estek.” „Ennél még borzasztóbb, hogy az új határok elrendezése a vasúton történő összeköttetés tekintetében teljes mértékben megfosztotta Magyarországot függetlenségétől.” 1921-ben, a békeszerződés ratifikációs vitája során maga az új francia miniszterelnök, Aristide Briand is elismerte, hogy „a magyar határ megállapítása némileg önkényesen történt”. Hasonló vélemények Olaszországban és Nagy-Britanniában is elhangoztak. A békeszerződést ennek ellenére mindhárom ország ratifikálta. Az Egyesült Államok viszont, amely a békekonferencia számos elvtelen döntését bírálta, nem vállalt kötelezettséget az új magyar határokra, hanem 1921. augusztus 21-én különbékét kötött hazánkkal.
A magyarázat
A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. A baloldal jellemzően az 1918 előtti „rövidlátó” és „szűkkeblű” magyar arisztokrata politikusokat okolja a történtekért. A jobboldal pedig hagyományosan az 1918-19-es forradalmárokat, mindenekelőtt a hatékony fegyveres védelem megszervezését elmulasztó Károlyi Mihályt teszi meg bűnbakká. Újabban az is felmerült, hogy „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”.
Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy olyan racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amelynek nemcsak Budapesten, hanem a világ bármely pontján hitele van. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint több tényező összetalálkozása idézte elő.
Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése, vagyis a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, sőt valószínűleg megoldhatatlansága tekinthető. Második fontos oknak a birodalom déli és keleti határai mentén újonnan, a XIX. század második felében létrejött államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindhárman törekedtek azoknak a monarchiai területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Döntő súllyal estek latba a háborúból győztesként kikerült nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. Ezek abban csúcsosodtak ki, hogy a keletre törekvő Németország (Drang nach Osten) és a bolsevizmus nyugati irányú kiterjesztését tervező Szovjet-Oroszország közötti régióban velük szövetséges kisállamok láncolatát hozzák létre. Az Osztrák-Magyar Monarchiát erre több szempontból alkalmatlannak tartották. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek paralizálták a magyar államhatalmat, és sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon Párizsba, a békekonferencia színhelyére.
Hasonló megközelítés jellemzi a Szakály István rendezésében készült 2006-os Trianon szindróma című filmet is, amelyben a hozzáértő magyar szakértők szinte teljes köre mellett francia, amerikai, cseh, szlovák és román történészek is kifejthették álláspontjukat. A döntés okainak és körülményeinek alapos körüljárásával és multi-perspektivikus bemutatásával Szakály és munkatársai – mindenekelőtt a narrátori és moderátori szerepben megjelenő Ablonczy Balázs – hatásosan bizonyították: a legérzékenyebb történelmi témáról is lehet higgadt hangvételű és érvelő jellegű ismeretterjesztő filmet készíteni. Sőt talán azt is, hogy ha valóban szembe akarunk nézni Trianonnal és történelmünk más tragikus eseményeivel, akkor csak így érdemes és csak így szabad. Az illúzióktól terhes önsajnálattól és a mazochista önostorozástól egyaránt mentes reális önismeret ugyanis nemcsak az egyének, hanem a nemzetek számára is elengedhetetlen.
