Szeretném a mi vezérünknek tudomására juttatni, hogy egy unokatestvérem a nyáron átvitte a könyvének első kötetét a határon és az ott kézről kézre jár, sok-sok magyar család otthonába eljut – írta egy olvasó 1922 tavaszán a Magyar Asszony hasábjain, majd így folytatta: – Azt hiszem, ez érdemes és nagyon szeretett írónőnek ilyen dicséretet nem ritkaság hallani, és én csak azért írom ezt meg, hogy nincs még veszve az országrész, ahol ezt merik cirkáltatni, ott még magyar szív dobog és magyar lélek remél.” Az írónő, egyben „vezérünk” tiltott könyvének népszerűségéről tudósítva az olvasó annyira ragaszkodott inkognitójához, hogy levelét csak monogramjával szignálta. Mindenesetre a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségén – az ő hivatalos lapjuk volt a Magyar Asszony – belül uralkodó hangulatba szippantva megsejthetjük, mekkora fájdalom kínozta, milyen Messiás-várás jellemezte alig két évvel a trianoni béke megkötése után ezt a női közösséget.
A magyar Trianon-mitológiában alig esik szó a nőkről, legfeljebb negatív epizódszerepben (mint Clemenceau magyar menyét, Michnay Idát) vagy intrikusként (Mária román királynő) látjuk őket. Míg Mária valóban lobbizott a román érdekekért Párizsban, a francia politikust Michel fiának válása magyar feleségétől valószínűleg nem hangolta komolyan a magyarok ellen. Döntési vagy cselekvési helyzetben azonban nem került nő sem a tárgyalás, sem az aláírás során, noha elvben nem volt teljes lehetetlenség a magyar női diplomata fogalma. Azért csak elvben, mert a Károlyi Mihály által 1918 novemberében svájci nagykövetnek kinevezett és 1919 januárjában felmentett Bédy-Schwimmer Róza olyan rövid ideig töltötte be a nagyköveti posztot, hogy az semmi következményekkel nem járt, sem a magyar külpolitikát, sem a nők politikai szerepvállalását illetően. A magyar politikai patriarchátus rémálma maradt: egyetlen villanás, amit ébredés után mindenki elfelejt.
Míg felesége, a „vörös grófnő”, Andrássy Katinka révén az őszirózsás forradalom miniszterelnöke, Károlyi Mihály közeli ismeretségben állt a hardcore magyar feministákkal, köztük Bédy-Schwimmerrel, akit Wilson elnökkel való ismeretsége miatt külpolitikai célokra hasznosnak hitt, a forradalmak által megtépett országot ellenforradalmasító konzervatív oldal nem politikai vitaklubokban képzelte el a nőket. Mégis egy nő, az olvasói levélben emlegetett „vezér” mozgatta a trianoni békediktátumot követő időszak nemzeti propagandájának szálait és fogta össze a keresztény-konzervatív női tábort: az ezzel a tevékenységével Horthy Miklóst mélyen lekötelező Tormay Cécile. Személyisége erejét csak sejthetjük, szavai erejét őrzi a Bujdosó könyv, a Trianont követő évek nagy nemzeti bestsellere, de lejegyzett beszédei alapján is kivehetjük: tehetséges politikus és meggyőző szónok lehetett. A háború kitöréséig csak íróként hallatott magáról, de 1918 táján valami nagyon mélyre ment, és Tormay Cécile meg a közéleti aktivizmus egymásra találtak.
Egy konzervatív asszony a lázas forradalmi napokat felidéző feljegyzéseiből tudjuk, hogy a MANSZ 1919. januári alakuló összejövetelén Tormay Cécile betegsége miatt Ritoók Emma tartotta a „toborzó beszédet” – a XX. század úttörő női értelmiségijeinek egyik kiemelkedő alakja. Amikor a nyilvánosságban először megjelenik, egy könyvmoly vénkisasszonyt látunk, akinek talán túl későn érkezett a lányok érettségijét és felsőoktatásban való részvételét lehetővé tevő rendelet, ugyanis 1896-ban már huszonnyolc éves volt. De aztán mégsem: egyetemre járt, fordított, regényeket írt, és művészetfilozófiai tanulmányai révén a Vasárnapi Kör tagja lett, ahol rettenetes csalódások érhették, különben nem karikírozta volna ki Balázs Béla és Lukács György körét olyan sértettséggel A szellem kalandorai című 1921-es kulcsregényében. A szellemi érdeklődésében liberális elhajlásokat mutató, de konzervatív gyökerű Ritoók például a magyar nők nevében francia nyelvű füzetkével szólította meg „civilizált világ asszonyait” (Les femmes hongroises aux femmes du monde civilisé). Emma de Ritoók et Charlotte de Geőcze avec le préface de Cécile de Tormay – így jelöli címlapján a két szerzőt, valamint az előszó szerzőjét a könyv, és a beszédesnek szánt tények mellett – hiszen a Magyarország földrajzába, vízrajzába, etnikai térképét ismertetve akarnak rávilágítani a frissen megrajzolt határok tarthatatlanságra – a szerzők arra is kitértek, hogy az ország a nők öröklött jogai tekintetében is igen civilizált, így ellenségei nem nevezhetik barbár földnek. Ez a gondolat – nem vagyunk barbárok, civilizált nép vagyunk, jól tartjuk a nőket, tessék meghallgatni a panaszunkat, újratárgyalni ügyünket – rendszeresen visszaköszön a trianoni propaganda nők által írott kiadványaiban is, de Ritoók csak hasznos lehetett, a mozgalom motorja, hangja Tormay maradt, amíg magánéleti botránya után háttérbe nem húzódott kicsit.
Közvetve vagy közvetlenül a trianoni béke által átrajzolt és megcsonkított ország szinte minden lakóját érintette a változás. Az elcsatolt országrészekben maradó vagy onnan felkerekedő, pozdorjává zúzott egzisztenciájukat újjáépítők mellett az anyaországiak a zsúfolt álláspiactól, a növekvő igények miatt előállt lakáshiánytól vagy a politikai retorzióktól szenvedtek. Szinte mindenki fájlalt valamit: gyászt, mellőztetést, lecsúszást, de ha a „jobbos” Tormay Cécile Bujdosó könyve mellé tesszük „balos” Bölöni Györgyné Szenvedések könyvét, a fájdalmak tükör-univerzuma elevenedik meg. A Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság alatt is külpolitikai feladatot ellátó Bölöni György felesége, akit a házaspárt Párizsban megismerő Ady csak Itókának becézett, 1920 nyarán arra tér haza budai lakásába, hogy oda már erdélyi menekülteket költöztettek be. Aligha érez empátiát irántuk, de ideje sincs rá, mert – feltehetőleg férje „érdemei” miatt – kisvártatva letartóztatják. Hat hetet tölt vizsgálati fogságban, a börtönből véresen, mocskosan a rabkórházba kerül, és az eltelt idő alatt számtalan (többnyire politikai okból fogvatartott) nők elleni brutalitásnak lesz tanúja. Az 1921-ben egy bécsi magyar kiadónál megjelent könyvet úgy csempészték befelé az országba, ahogy az ugyanakkor publikált Bujdosó könyvet kifelé. Mindkettő szenvedéstörténet, mindkettő egy nő igaztalan üldöztetését meséli el. Mindketten az éppen bekövetkező események ellen tiltakoznak a megalázott, meggyalázott Magyarország nevében, amit mindketten nőnek látnak: Tormay Cécile az elvesztett (anya)földet látja megcsonkított anyatestként, Itóka a fehér tisztek anyaméhben megforgatott korbácsát emlegeti. Mindketten úgy vélik, a másik oldal követett el erőszakot a haza ellen és mindketten teljes értetlenséget tanúsítanak a másik oldal érvei iránt. Százéves soraikat olvasva kiviláglik, mennyire mást ért mindkét oldal Csonka Magyarország alatt – és úgy látszik, ez már így is marad.
