Hogy egy virág hány szirmú, miből sejted,
ha nem vagy született botanikus? Hogy szeretők téptek-e le,
vagy fantaszták ragasztottak-e hozzá párat?
Hogy mi is lenne a növényhatározó szerint
adott évszakban, adott életkorban
a nagy, nagy, nagy, a koherens egész,
ha ez-az úgyis, mindig, folyton, olykor, végül leszárad?
Hogy bírja-e tővel az éledést,
ha elvágsz pár éltető etimológiát? Vagy épphogy kintről,
a hiányból újul-e a mutált, a szennyezett, s a közepe korhad ki,
miközben az elrettentő MÁS szab rá fürgébb genetikát?
Hogy a szem káprázik-e, vagy a nyár hazudik
mind több csészelevelet köré?
Hogy betegség vagy önemésztő dac ritkítja?
Egy gyerek rajzolta-e, vagy egy anyagyilkos a művészetterápián,
vagy tényleg eleven bokréta a szent kolduskalap mellett?
Hogy nedvőrző Petőfi-forgácson nyílik vagy inkább
Ligeti zongorahúrjai között nő át?
Hogy önmagát porozza-e
be, vagy másnak is engedi, hogy halálosan egyedi-e, vagy
tizenkettő egy tucat szapora? Csak neked szép,
vagy úgy látja az eszkimó is,
a hideg, a meleg, ha bor- vagy jégvirágot álmodik?
Nem tudom, minek, mekkorának kellene lenni,
hogy nagynak-e, illatosnak-e, szépnek-e,
kálmosvirágnak-e vagy aszfodélosznak.
Egésznek vagy résznek. Fúj a szél,
oda-vissza lapozza az elejtett növényhatározót.
