Olvastam az interneten: a magyar futball ünnepe lehet a Honvéd–Mezőkövesd kupadöntő.
Az bizonyosan nem lehet, hiszen ahhoz valódi futball kellene, igazi játék pedig a huszonegyedik század labdarúgásban mérhetetlenül szegény Magyarországán elvétve sincs. Most, hogy nagy vívmányként, Európában először meccsre lehetett menni idehaza, a becsült, azaz szépen felkerekített adatok szerint összesen 5575 – mérkőzésenként 929 – mindenre elszánt drukker élt a kivételes alkalommal.
Amúgy a magyar kupadöntő még akkor sem volt ünnep, amikor – úgy hat-hét évtizeden át – a hazai labdarúgás a nemzetközi élvonalhoz tartozott. E csúcstalálkozók örök nézőrekordja a Vasas–Honvéd (3:2) 40 ezres közönsége még 1955-ből. Abban az esztendőben a Népstadionban rendezett tizenöt bajnoki kettős mérkőzés látogatottsági középértéke 52 533-at tett ki, és az idő tájt jegyezték az NB I-es meccsek örök rekordját (98 ezer) is; míg a válogatott hazai nézőátlaga kerek 100 ezerre rúgott. A Magyar Kupa mostoha sorsát az is jellemzi: minden idők alighanem legtöbbet emlegetett döntőjét, az FTC–Újpest 11:1-et alig tízezren látták 1933-ban a Hungária úton.
Ám egy esetben mégis csak lehetne most valamiféle juniális: ha minden negyedik ülésre letelepedne valaki, mert három köztes széket – a járványügyi intézkedéseknek megfelelően – üresen kell hagyni a Puskás stadionban.
Tekintettel arra, hogy a jelenlegi, Puskás helyett maximum Parittyást bevető Honvéd bajnoki nézőátlaga a koronavírus megjelenése előtt 2012, a Mezőkövesdé meg 2379 volt, valószínűleg keleti kényelemben lesz része Szíjjártó maszkvilágbajnok külügyminiszternek, valamint Dzsudzsák rendkívüli és meghatalmazott diplomatának a mi hazánk döntőjén. Mert hiába a több száz milliárdos stadionépítések, az úgynevezett első osztályban a sporttelepek kihasználtsága egészséges időkben sem éri el a harminc százalékot. Na persze futball nélkül képtelenség drukkereket előcsalni...
Mert ne tévedjünk: a Mezőkövesd jobb időkben legföljebb a Szabad Föld Kupáért mérkőzhetett volna a hozzá hasonlóan politikai alapon felemelni próbált Felcsúttal és Kisvárdával együtt. (A szándék ellenére a mai NB I mezőnye antropológiai szertárra emlékeztet, mivel jelképe a – pénzzel – kitömött törpe.) Az együttes körülbelül olyan erőt képvisel, mint az 1965-ben SZFK-döntős Esztergomi Marógépgyár brigádja – amely abban az évben 11-0-ra kapott ki a tényleg nagyok közt bajnok Vasastól – vagy mint az 1976-os Szabad Föld-döntőben a Sülysápot 4-2-re legyőző Paks együttese. Az a Paks bizony konkurál a mostani, hivatalos besorolása szerint NB I-es Pakssal, elvégre a Tolna megyei első osztályban 121-19-es gólkülönbséggel nyerte el az aranyérmet.
A hajdani hátországot egyébként se becsüljük alá, hiszen 1961-ben például 7500 nézője volt az Ajka–Veszprémi Vasas megyei egyes találkozónak. A meccs száz percig tartott, mert az ajkai Nagy góljánál (2-1) a levegőben meglökött Pfénig kapus olyannyira megsérült, hogy a mezőnyjátékos Katzer állt helyette a háló elé, s a vendégek heves tiltakozása miatt tíz percig állt a játék; majd Répási a századik percben létszámhátrányból egyenlített (2-2). Ezzel együtt a hős veszprémi tizenegy névsora (Pfénig – Répási, Erdős, Szániel, Katzer, Bauer, Vereczkei, Lennert, Farkas, Szedlák, Hock) nagyjából annyit mond, mint a Tujvel (Levkovich) – Batik (Niba), Kamber, Lovric, Ikenne-King (Mezgrani) – Gazdag (Nagy), Szendrei, Hidi, Kesztyűs, Kukoc (Aliji) – Ugrai kispesti, illetve a Szappanos – Farkas, Pillár, Szeles (Karnyickij), Vadnai – Vajda (Takács), Berecz, Pekár (Cseri), Meszhi, Nagy (Besirovic) – Jurina (Zivzivadze) kövesdi összetétel. A legjobban Mihail Meszhi neve cseng, de csak azért, mert hatvan évvel ezelőtt a szovjet válogatott nyerte el az első labdarúgó Európa-bajnokság aranyérmét, és a győztes együttes balszélsője a „grúz Garrinchának” nevezett Mihail Meszhi volt. Tartok tőle, hasonnevű utódját nem emlegetik egy lapon az 1958-ban és 1962-ben is világbajnok brazil labdazsonglőrrel...
Bár ez sem biztos.
Mert annyira a mai Meszhi is lehet grúz Garrincha, amennyire a Honvéd–Mezőkövesd futballünnep.
